Művészetelméleti és gyakorlati szabadiskola


A vitatkozó múzeum – Hegyi Dóra interjúja Barbara Steinerrel

| tranzit.hu
Tags: , , ,

steiner3

tranzit.hu

 

Barbara Steiner

Megőrizni a kritikusságot – Barbara Steiner szemináriuma

H. D.: Bár a 2008–2009-es Carte Blanche-projekt még csak tervben létezett 2006 őszén, amikor szemináriumot tartottál a Művészetelméleti és -gyakorlati Szabadiskolában, már akkor dolgoztatok a koncepióján. Sosem tagadtad, hogy a művészeti élet egyes szereplőinek részéről kritika érte a projektet, amelynek keretében során magángyűjtők és cégek, közöttük két galéria vehette igénybe a múzeum, azaz egy közintézmény tereit.
A Carte Blanche-nak az volt a megfogalmazott célja, hogy vitát indítson a közintézmények csökkenő állami finanszírozásáról és arról, hogy ennek következményeként milyen új együttműködésekre van szükség. Mik a tapasztalataitok egy évvel a projekt kezdete után?

B. S.: Az elmúlt évet egyértelműen a Carte Blanche (CB) körüli viták határozták meg. A jelenleg is folyó, élénk véleménycserét mi is támogatjuk, hiszen ez a projekt szerves része. Természetesen a CB-projekt jóval bonyolultabb, mint azt a populista szólam sejteti: „A lipcsei múzeum magánfelhasználóknak adja bérbe a termeit, akik egy bizonyos összeg ellenében azt tehetnek, amit akarnak.” A projekt lényeges eleme a különböző CB-résztvevők érdekeinek és elvárásainak a nyilvánosság előtt zajló egyeztetése, kommunikálása és vizsgálata. Partnereink érdekeit és saját szempontjainkat is folyamatosan vitára bocsátjuk.
Hogy mit is csináltunk? Tizenegy céget, köztük két galériát, magángyűjtőket és támogatókat tulajdonképpen arra kértünk fel, hogy mutassák be, miért vesznek részt a művészeti életben. Ami a művészeti világgal való együttműködést illeti, mindegyik résztvevő egy bizonyos attitűdöt vagy megközelítést képvisel, és mindegyiknek volt már valamiféle kapcsolata Lipcsével vagy az intézménnyel. A művészetkritikusok számára a projekt legfontosabb aspektusa az volt, hogy a résztvevők maguk választanak témát és kurátort, és maguk állják a saját kiállításuk, illetve a közös projekt költségeit. Érdekes módon a 11 résztvevőből 6 a múzeumunkból választott kurátort. Az, hogy a résztvevők maguk állják a költségeket, a projekt célkitűzését tükrözi: a magánszféra részvételét a művészetben, és ennek következményeit, amelyek az anyagi szempontok figyelembevételére is kiterjednek. A projekt elsődleges célja, hogy megtalálja, illetve létrehozza a kapcsolódási pontokat a művészetek és intézményeik, valamint a magánszféra elkötelezett résztvevői között, anélkül hogy ezeket a néha egymásnak ellentmondó erőket kibékíteni igyekezne.

H. D.: Friendly Enemies [Barátságos ellenségek] – ez volt a Carte Blanche-projekt első kiállításának címe, amely az összes részt vevő gyűjtemény, cég és galéria anyagából adott válogatást. Mire utal a cím?

B. S.: Az általunk, azaz a múzeum kurátorai által szervezett tárlat címe Chantal Mouffe Democratic Paradox című művére utal. A „barátságos ellenségek” olyan értelemben barátok, hogy egy közös szimbolikus téren osztoznak, ugyanakkor azonban ellenségek is, mivel másként vélekednek arról, miként kellene ezt a szimbolikus teret használni. Ezt a gondolatot nem nehéz a művészeti élet kulcsszereplőire is átvinni.

Az első kiállítás az internetes böngészőkből ismert kulcsszavas rendszerre épült: kulcsszavakat határoztuk meg a médiában a CB-projektet tárgyaló szövegek alapján. Így kerülhettek egymás mellé olyan egymástól eredetileg távol álló kifejezések, mint a „múzeumi testület”, „alapítványok”, „művészet”, illetve „saját tőke”, „támogatás”, „pártfogás” és „szponzoráció”, „gazdaság” és „kritika”.

A CB-projektben a résztvevőktől kikölcsönzött művek révén szintén a művészet és az üzlet sokrétű viszonyát vizsgálhattuk. Az alkotások egyfelől a művészek anyagi helyzetével foglalkoztak (Rosemarie Trockel, Christine Hill, Jakup Ferri), másfelől olyan témákat feszegettek, mint a gazdasági egymásrautaltság vagy összefonódás (Andreas Gursky, Hnno Otten, Mark Lombardi). Megint mások a művészeti piacon elért gazdasági és művészeti sikert (Neo Rauch, Matthias Weischer, Martin Eder, Muntean & Rosneblum) vagy a felületek, a fogyasztás és a reklám témaköreit tárgyalták (Olaf Nicolai, Matthias Hoch).

H. D.: Nyilvánvaló, hogy a munkádban a helyi kontextus mindig a figyelem középpontjában áll, illetve kiindulópontul szolgál. Hogyan határozzátok meg a GfZK projektjeinek témáit?

B. S.: A GfZK 2002-ben indította útjára a Cultural Territoties kiállítás- és vitasorozatot, amely művészet és kultúra viszonyát vizsgálta a posztkommunista országokban. Azóta az intézmény a modernizmus örökségét (Heimat Moderne, Shrinking Cities [zsugorodó városok]) illetve a kapitalista és a kommunista országok művészetkritikáját és a kritikalitás lehetőségeit (dagegendabei [vele-ellene]) tárgyaló több éves kutatási projekteket szervezett. 2007-ben a közösségi és egyéni kulturális emlékezet és ehhez kapcsolódó a művészeti megközelítések társadalmi hatása volt a téma. Minden egyes kutatási projektet egyéni és csoportos kiállítássorozatok, viták, kiadványok és művészet-közvetítési programok formájában mutatunk be. Két-három évre előre tervezzük meg a programokat. A GfZK adott helyzete és kontextusa – legyen az posztkommunista vagy globális – szerint választjuk meg a témát.

1549a47634

Shrinking Cities, könyvborító borítóterv: Jacques Magiera http://www.shrinkingcities.com

H. D.: Hogyan látod Kelet-Európa jelenlegi kulturális arcát? Létezik-e még egyáltalán, vagy eltűnőben van?

B. S.: Nos, ez a kép kevésbé egzotikus, mint amilyen volt. Furcsamód az a tendencia, hogy a hazaiak játsszák ki az egzotikumkártyát, ugyanakkor ez az érv egyre inkább a globális versenyben válhat fontos előnnyé.

H. D.: A programok koncepciójának megfogalmazása érdekelne: a több éves programok terve akár két-három évvel a megvalósulásuk előtt megszületik. Milyen előnyei és hátrányai vannak ennek a módszernek?

B. S.: Ez a módszer lehetőséget ad arra, hogy elmélyítsük a számunkra fontos témákat. Kevésbé vagyunk korlátok közé szorítva, mint az első ránézésre tűnik: olyan tág keretet szabunk meg, amely lehetővé teszi számunkra, hogy pontosíthassunk, és később olyan műveket és művészeket is választhassunk, akik a tervezés kezdetén még nem kerültek szóba. A témákat kiindulópontoknak tekintjük.

H. D.: Ahogy azt a Carte Blanche és a GfzK más projektjei is bizonyítják, a közönséggel folytatott párbeszédet tekinted az intézmények egyik legfőbb kihívásának. Nem elsősorban egyéni művészeti pozíciók, illetve tematikus kiállítások bemutatása a cél, hanem egy vitákra / eszmecserékre alkalmas platform megteremtése.

B. S.: A nyilvános vita elve és a potenciálisan közös ügyek, értékek, és identifikációs területek megtárgyalása a GfZK egyik általános célkitűzése. Azt akarjuk elérni, hogy minél több ember vegyen részt ezekben a folyamatokban: művészek, látogatók, kurátorok, kritikusok, politikusok, befektetők stb. Az intézményben több munkatárs foglalkozik azzal, hogy különböző csoportok számára eltérő szintem működő programokat, eseményeket szervezzen. A GfZK önképének szerves része az ezekből a programokból származó összekötő erő, amely az intézmény profilja és az eltérő érdekcsoportokkal szembeni nyitottság kölcsönhatásának eredménye. A múzeum tehát kevésbé a megőrzés koncepciójára épül, mint inkább arra az elgondolásra, hogy az általa termelt tudás nyilvános vitára bocsátható.

H. D.: Mit tanulhatnak a látogatók a művészeti intézményektől?

B. S.: Szerintem fordítva is fel kell tenni a kérdést. Így én megkérdezném, hogy mit tudunk egymástól tanulni – a különböző résztvevők tudásának, szakértelmének köszönhetően. A félreértések elkerülése végett: nyitottnak és érdeklődőnek lenni mások iránt nem azt jelenti, hogy feladjuk az álláspontunkat, vagy ami még rosszabb, hogy nincs is álláspontunk. Ellenkezőleg, az ilyen (nyilvános) viták előfeltétele, hogy minden egyes résztvevőnek legyen véleménye, a számára lényeges kérdésekről. Így elindulhat a párbeszéd.

H. D.: A GfZK gyűjteményének kifejezetten helyi kötődései vannak. Hátrányként is felfogható, hogy nem a nagy, nemzetközi nevek uralják. Hogyan dolgozol ezzel a lokálisan fontos gyűjteménnyel? Miként lehet népszerűsíteni és felértékelni a kevésbé ismert művészeket és műveket?
Milyen szerepet tölt be a GfZK gyűjteménye más intézményekhez viszonyítva, és hogyan lehet ezt a szerepet alakítani?

B. S.: A külső szemlélő számára a GfZK gyűjteménye nem egységes. A BDI [Bundesverband der deutschen Industrie (Német Iparszövetség)] által adományozott művek egyrészt olyan művészektől származnak, akikre  hatott a Bauhaus és műveiket a nácik „elkorcsosult”-nak minősítették; másrészt az 1950-es és 1960-as években tevékenykedő keleti és nyugati művészektől. Együtt mutatjuk be az NDK-ban minden nyilvános fórumtól eltiltott művészek munkáit a ma nemzetközileg tevékenykedő fiatalabb generáció műveivel. Gyűjtők és művészek adományai, a Támogatói Csoport vásárlásai tovább színesítik a gyűjteményt. A gyűjtemény mégsem alakul annyira véletlenszerűen, mint azt gondolnánk: egyértelműen tükrözi az 1989-es politikai változások előtti és utáni szemléletbeli különbségeket, és a szubjektum, illetve a szubjektivitás fogalma köré épül.

Nem kizárólag ismeretlen művészek munkáit tartalmazza az anyag: Rosemarie Trockel, Sarah Morris, Olafur Eliasson, Jorge Pardo, Neo Rauch egyaránt „nagy névnek” számít. Természetesen vannak, akik nem olyan híresek: Michael Morgner, Hubertus Giebe, Klaus Hähner-Springmühl és mások. Az évente változó válogatásokban az ismert és az ismeretlen művészeket tudatosan kapcsoljuk össze, ami azt jelenti, hogy kvalitásuk között nem teszünk különbséget.

2007 óta évente rendezünk egy kiállítást a gyűjteményből, amely a GfZK történetére és kulturális kontextusára fókuszál. Az első bemutató, a Deutsche Geschichten [Német történelmek/történetek] a művészetszemléletben Németország 1989-es egyesülése óta bekövetkezett töréseket követte nyomon. Ezek – a gyors társadalmi változásokkal együtt – a  művészet társadalmi megítélésre és a gyűjtési elvekre egyaránt hatást gyakoroltak. Az egymásnak szemléletben ellentmondó művek együttes bemutatása sok vitát váltott ki a művészeti érték meghatározásáról. A második gyűjteményes kiállítást Klaus Wernernek, az alapító igazgatónak ajánlottuk 2008-ban. Werner, az 1970-es, ’80-as években, valamint a változások után fontos szerepet töltött be az NDK művészeti életében. Tudatosan olyan műveket gyűjtött, amelyek nem kaptak hivatalos elismerést, és azt tekintette céljának, hogy összekapcsoljon keleti és nyugati, helyi és nemzetközi művészeti irányzatokat, generációkon átívelő hagyományokat és trendeket. A kiállítás munkásságának változó megítélését vizsgálta. A 2007-ben elindult „Revised Collection” [Átdolgozott gyűjtemény] célja, hogy a jelenlegi helyi és globális kontextushoz kapcsolódó viták fényében nyilvános eszmecserét provokáljon a gyűjtés szempontjairól, a művészi érték különböző felfogásairól, a változó értékrendről és a kulturális konszenzusról, valamint a véleménykülönbségekről.

H. D.: Mik a tapasztalataid a Művészetelméleti- és gyakorlati szabadiskolával kapcsolatban? Húsz résztvevővel, két napon át te tartottad 2006 szeptemberében az első szemináriumot. Az volt az elgondolás, hogy minél inkább használjuk ki az időt, a résztvevőkkel közösen szerveztük az ebédet, ami az informális beszélgetéseket is lehetővé tette. A szeminárium keretében aktuális kiállításokat is meglátogattunk. Mennyire érezted célszerűnek ezt a formát, a Szabadiskola intézményét? Szerinted melyek a sajátosságai egy ilyen szemináriumnak a művészeti oktatás intézményesültebb formáihoz képest?

400740_ghrcWd7VCPcRIOrnbDuPFeJkk9E0M42OqBCxYwYK5Iw=

A Galerie für Zeitgenössische Kunst új épülete Fotó: Wolfgang Thaler http://www.gfzk.de

B. S.: Nagyszerű élmény volt, és úgy gondolom, nagyon fontos, hogy ilyen eseményekkel ösztönözzük az eszmecserét a helyi és a nemzetközi művészeti élet között. Ennek leglényegesebb eleme számomra az, hogy a nyitott kereteknek köszönhetően a résztvevők azért csatlakoznak, mert valóban részt akarnak venni. Nem kötelező eljönniük, és ha elveszítik érdeklődésüket, bátran elmehetnek. A viták során előadhatjuk, megvitathatjuk gondolatainkat, összehasonlíthatjuk a sajátunkat mások tapasztalataival, miközben új kapcsolatok születnek, amelyek aztán újabb együttműködéseknek vethetik meg az alapját.

Az interjú 2008 decemberében készült, e-mailen.

fordította: Szegedy-Maszák Anna

Hegyi Dóra, Budapesten él. Művészettörténész, kurátor, események és kiállítások szervezője intézményi és intézményen kívüli kontextusban. 1996-2005 között a Ludwig Múzeum Budapest kurátora volt, ahol kiállításokat rendezett és kezdeményezte a Kis.terem nevű program elindítását (1999). 2005 óta a tranzit. hu kortárs művészeti program szakmai vezetője. Ebben a keretben diszkurzív, oktatási, kutatási és publikációs projektek kezdeményezője és szervezője helyi és nemzetközi összefüggésben. Többek között Művészetelméleti és gyakorlati szabadiskola (2006-tól), Párhuzamos kronológiák. A kiállítások láthatatlan története (2009-től), Katalizátor-díj (2010-től), Művészek az iskolában (2012-től) koncepcióinak kialakítója, másokkal együttműködésben.

Válogatott kurátori projektek: 2002 Budapest Box. Az 1990-es évek rejtett szcénája (társkurátor); 2003 Moszkva tér (Gravitáció), nemzetközi projekt köztéren; Periferic 8, kortárs művészeti biennálé, Iasi Románia; 2009 Typopass. Labor, Dorottya Galéria, Lengyel Intézet ,Budapest (társkurátor); 2010 Manifesta 8, Murcia Spanyolország (tranzit.org kurátori csapat tagja); 2013 Changer d’Image MUMOK Vienna (társkurátor); 2014 Report on the Construction of a Spaceship Module, New Museum New York (társkurátor); 2014 Művészet veszélyes csillagzat alatt, tranzit.hu Budapest 2014 Kreativitási gyakorlatok, Galerie für Zeitgenössische Kunst Lipcse (társkurátor)

Cikkei jelentek meg az exindex, IDEA, Műértő, Springerin, tranzit.blog.hu folyóiratokban.