Művészetelméleti és gyakorlati szabadiskola


A kurátor mint közvetítő – László Zsuzsa interjúja Søren Andreasennel és Lars Bang Larsennel

| tranzit.hu

Søren Andreasen és Lars Bang Larsen

A közvetítő: A szerzők halála és rugalmas személyiségek – Lars Bang Larsen és Søren Andreasen szemináriuma

L. Zs.: A budapesti szeminárium bevezetőjében a térbeli, társadalmi és gazdasági struktúrák átláthatóságánaki elméleti jelentőségéről beszéltetek. Univerzális paradigmának tartjátok a transzparens és átláthatatlan [opaque] rendszerek dichotómiáját, vagy csak bizonyos földrajzi és társadalmi területen érvényesülnek ezek az elméleti konstrukciók és folyamatok? Azt tapasztaltátok, hogy – például – a magyar művészeti szakemberek ugyanazt a nemzetközi diskurzust használják, mint ti, vagy észleltetek bármilyen átláthatatlanságot vagy folytonossághiányt a résztvevők hivatkozásaiban?

SA–LBL:Az átláthatóság [transzparencia] kérdése központi jelentőségű közös munkánkban, amely a kortárs művészet hatalmi struktúráinak konfigurációit és azt a folyamatot vizsgálja, mely során a különböző kereskedelmi formákii kiemelt jelentőséget kaptak a kortárs művészetben. Amikor a közvetítő alakjára koncentrálunk, egy olyan szereplőre gondolunk, aki meglévő tartalmakat terjeszt és újratermel, valamint arra a hatalmi pozícióra, mely ezzel a szereppel együtt jár, és amely a kortárs művészet hatóerejeként működik. Azt vizsgáljuk, hogy milyen értékrend strukturálja a közvetítés ezen területét. A modernitás alatt a közvetítőnek, mint a reakció ügynökének meglehetősen rossz volt a „sajtója”, ettől azonban még nem egyértelműen negatív, terméketlen, hanem inkább nyughatatlan és ellentmondásos figura. Ez a kortárs termelés-fogalomakra is jellemző, vagy inkább arra az az aktuális kérdés, vajon előállítható-e egyáltalán bármi – akár egy jel is – újonnan.iii A transzparencia esetében szintén fontos, hogy megvizsgáljuk a diskurzusok közvetítő szerepét, mellyel a valóságra (aktivizmus, önszerveződés, beavatkozás, termelés és az igazságtermelő folyamatok) fókuszálnak.iv Ezek a diskurzusokv hagyományosan nem reflektálnak saját közvetítői szerepükre, mert nagyrészt ragaszkodnak a transzparenciához és a valóság felfedésének és leleplezésének metaforáival dolgoznak. Szemben a történelmi avantgárddal, amely szívesen büszkélkedik radikális áttörésekkel és újrakezdésekkel. A tradicionális utópizmus jobban képes illusztrálni a művészeti és politikai reprezentáció között emelkedő átláthatatlan korlátokat. A produktivitásellenes közvetítő jellemzően azt a hatást kelti, hogy „valaki más beszél rajtam keresztül”. Ez természetesen egyfajta paranoia, de talán arra is képessé tesz, hogy az önvizsgálat során a helyi különbségeket megfogalmazzuk: „Ki beszél rajtam keresztül Budapesten? Ki Koppenhágában?”

L. Zs.: Ti is hisztek a párhuzamos modernizmusok, illetve modernitások elméletében? Vagy ez is csak újabb módszer arra, hogy a történelmet posztmodern nézőpontból újraírjuk?

SA–LBL: Amikor mi a francia történészt, Fernand Braudeltvi olvastuk, úgy tűnt, hogy egy másik történeti keret is elképzelhető. Az ő műveiben a kapitalista kultúra fejlődése az élet materiális vonatkozásainak intézményesült formáira vonatkozik, és így teljesen más történeti időbeosztást feltételez, mint a modernitásról szóló szövegeké. Emellett a piacot is másképp definiálja, mint Marx. Ez valóban egy új perspektíva, amely más moderizmusoknak nyit utat. Vegyük például azt az 1997-es johannesburgi kiállítást,vii amelynek Okwui Enwezor volt a kurátora. Itt a különböző kereskedelmi területek a maguk brutális történeti pragmatizmusával kerültek a kiállítás fókuszába, a modernitás mint programviii helyett. Vagy Stuart Hall szavaival élve: „a világot teljesen teleszemetelték a modernitások, és a bennük résztvevő művészek, akik sosem tekintették a modernizmust a Nyugat biztos tulajdonának, mégis nyelvként fogták fel, amely elérhető számukra, de amit át kellett volna alakítaniuk.”1

L. Zs.: Szerintetek az elméleti diskurzus (például a modernitásról vagy a transzparenciáról) képes tényleges művészeti problémák közvetítésére, vagy inkább fordítva?

SA–LBL: Mi mind az elméleti diskurzusokat, mind a művészetet közvetítő tevékenységnek tekintjük, és az a célunk, hogy inkább módszertani hasonlóságokat azonosítsunk, semmint hogy az elmélet és gyakorlat dichotómiáját kiélezzük.

L. Zs.: A közvetítés általában nemcsak közvetítőkön (embereken, szubjektumokon), hanem különböző médiumokon (például nyomtatott vagy elektronikus szövegek) keresztül történik. A közvetítés eme tényezőjének is tulajdonítotok jelentőséget, vagy inkább azoknak az alkalmaknak – szemináriumoknak és beszélgetéseknek –, amikor az élő szó és a személyes jelenlét szinte közvetítés nélküli kommunikációra ad lehetőséget?

SA–LBL: Jelenleg mi szinte lételméleti aspektusból tekintünk a közvetítésre, a szubjektivitást a terjesztés területének feltételezve, így a közvetítés nélküli kommunikáció számunkra nem lehetséges opció. Az idegrendszer is médium, éppúgy mint egy szeminárium, egy software vagy a nyelv maga. Egyszerűen nem tudunk ilyen különbségeket tenni.

L. Zs.: Talán mégis van olyan médium, amely kiemelt szerepet játszik a művészetben: a kiállítás. Előfordulhat, hogy a kiállítás mint történeti forma egyszer csak idejétmúlttá válik?

SA–LBL: Nem. Ha mégis, akkor a művészet lesz idejétmúlt. A művészeti közintézmények (gyűjtemények) – legyenek időszakiak vagy állandók – a leghatékonyabb eszközök a művészet kulturális funkciójának terjesztésére és újratermelésére.

L. Zs.: Visszatérve a közvetítő szubjektumra: véleményetek szerint a kurátor (mint közvetítő) pusztán szerep, vagy inkább szakma?

SA–LBL: Mindkettő – és ugyanakkor egy metafora. A kurátor, mint olyan, közvetítő, akit közvetítői tevékenységének instabil és örökké változó reprezentációi jellemeznek.

L. Zs.: Budapesti szemináriumotokon egy másik termékeny metaforáról, a zombiról és a hetvenes évek zombikultuszáról is beszéltetek. Jól gondolom, hogy a zombi nemcsak a hetvenes években volt érdekes, hanem – némi metamorfózis után – még mindig élő (aktuális) metafora?

LARSImage02

Jelenet a Testrablók támadása (1978) című filmből

SA–LBL: Jelenleg kísérleti viszonyt állítunk fel a történeti idővel, mely a halálix és az elidegenedés alakzataira épül a késő hatvanas évektől máig tartó időszakra vonatkozóan. A populáris kultúra zombikultusza észak-amerikai jelenség volt, és ebben a kontextusban a zombi élőbb, mint valaha. Észak-Amerikában régi hagyománya van a zombi-metafora társadalomkritikai használatának (a hatvanas években a rasszizmus, a hetvenes években a fogyasztói társadalom ellen, és így tovább). Mindemellett a zombi olyan esettanulmány, amely a kortárs kultúra számos területére alkalmazható. Szélesebb értelemben a kulturális kannibalizmus bámulatos jelképe. A zombi nyugtalanító mobilitása lehet a globalizáció aljas (önmagért való) logisztikájának kritikája, de éppúgy megtestesítheti azt, ahogyan a tudásgazdaság az agyunkra és a képzeletünkre vadászik. A zombi mint élőhalott alapvető kétértelműsége a biopolitikax elméleti vitáira alkalmazva szintén érdekes lehet.

Vizuális művészeti vonatkozásbanxi úgy tűnik, hogy hasonló helyzetben vagyunk, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, amikor a művészet halálának metaforái kezdtek hemzsegni. Úgy látjuk, hogy a művészek és kurátorok – a művészeti diskurzusnak politizálás vagy a különböző kulturális termékek relativálása útján való megkerülésére tett kísérletek mellett – újra érdeklődni kezdtek a metafizikai kérdések iránt, mintha csak a művészet szellemét keresnénk.


 

i A transzparencia egyrészt utalhat jelelméleti szempontból, arra, ha a jelölő (a jelentés hordozója) feloldódik a jelentésben, mikor például egy nyelvi megnyilatkozás jelentése annyira egyértelmű, hogy ”nem is vesszük észre” a szavakat, vagy a szavak hangtestét. Ezzel szemben, ha rendszerekről beszélünk, akkor a transzparencia egyrészt utalhat az egész rendszer láthatatlanságára, mikor nem vagyunk tudatában a jelenségeket strukturáló, létrehozó mechanizmusoknak, mivel ezek annyira magától értetődőek. Másrészt a transzparencia ebben az esetben nemcsak átlátszóságot, láthatatlanságot, hanem átláthatóságot is jelenthet, amely éppen a mögöttes, strukturális szerkezet láthatósága áttekinthetősége esetén valósul meg. Emiatt az ellentmondás miatt, például a modernizmusra egyszerre jellemző a jelölő opacitása (láthatóvá tétele) például a költészetben és a szerkezet transzparenciája például az építészetben. Vö.: Anthony Vidler: Transparency. in: The Architectural Uncanny. 1992.

ii A kereskedelem itt mint az angol ”circulation” megfelelője egészen tágan értendő, mint mindenféle materiális vagy szellemi javak körforgása, terjedése, terjesztése és cseréje.

iii Itt az előállítás a közvetítés ellentéte.

iv Alain Badiou (Marokkó, 1937) francia filozófus szerint az igazság nem jelenik meg önmagában, hanem az igazság megragadására tett törekvésekben, szituációkban konstruálódik. Badiou négy igazság-termelő folyamatot azonosít: művészet, tudomány, szerelem, politika.

v Intézményesült gondolkodási mód, beszéd-forma.

vi (1902–1985), a történelmi folyamatokat elsősorban a mindennapi és a gazdasági élet sajátosságain keresztül vizsgálta. Magyarul: A mindennapi élet struktúrái: A lehetséges és a lehetetlen. Balett ’99 Kiadó, 2004.

vii Johannesburg Biennále, 1997. Téma: Kereskedelmi útvonalak: Történelem és Földrajz (Trade Routes: History and Geography), tárkurátorok: Gerardo Mosquera (Kuba); Hou Hanrou (Kína/Párizs); Yu Yeon Kim (Szöul/New York); Octavio Zaya (Spanyolország/ New York); Kelly Jones (USA); és Collin Richards (Dél-Afrika).

viii Utalás Jürgen Habermas: A modernség: befejezetlen program című tanulmányára. (Válogatott tanulmányok. Atlantisz, 1994.)

ix Pl.: Rolad Barthes: A szerző halála.

x A gén-manipulációk, plasztikai sebészet, biológiai fegyverek, születés-szabályozás, élelmiszeripar és mezőgazdaság politikai vonatkozásai. A kifejezést Michael Foucault alkotta, nála az élet különböző vonatkozásainak (pl.: szexualitás, egészségügy) hatalmi eszközökkel történő szabályozását jelenti.

xi A szemináriumon a Helter Skelter: L.A. Art in the ’90s című 1992-es kiállítás (kurátor: Paul Schimmel), valamint a szintén 1992-es Post Human (kurátor: Jeffrey Deitch) című kiállítások kapcsán volt szó a zombi-kultusz képzőművészeti vonatkozásairól.


Az interjú 2007 júniusa és szeptembere között, e-mailen készült.

Fordította: László Zsuzsa

László Zsuzsa Budapesten élő kutató, kurátor, kritikus, az ELTE-BTK Esztétika doktori iskolájának doktorandusza. A tranzit .hu munkatársa, legutóbbi projek, melyekben részt vett: Kreativitás Gyakorlatok (2014-), Rendszerváltás – befejezetlen program (2012-), a Párhuzamos kronológiák (2009-) és az “Art Always has its Consequences” (2008-2010) című nemzetközi együttműködés. Meghívott oktató a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia Tanszékén (2008-), az ELTE-BTK Művészetelméleti és Médiatudományi Intézetében (2005-2007), korábban dolgozott a Periferic 8 (2008) assziszens kurátoraként, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának munkatársaként (2006-2008), és tárlatvezetőként (2004-2006). Kutatási témája a kiállítás-történet és -elmélet.