Művészetelméleti és gyakorlati szabadiskola


Az együttműködés politikája – Süvecz Emese interjúja Apolonija Šušteršičcsel és Maria Linddel

| tranzit.hu
Tags: , , , , ,

Kortárs együttműködések: előnyök és hátrányok  – Apolonija Šušteršič és Maria Lind szemináriuma

Maria Lind

Apolonija Šušteršič

 

S. E.: A Művészetelméleti és gyakorlati szabadiskola második évének első szemeszterét a művészek és kurátorok közötti együttműködés témájának szentelte. Az egyik ilyen szeminárium vezetésére közösen kaptatok meghívást, hiszen jó pár éve együtt dolgoztok.

M. L.: Apolonija munkájával Ljubljanában találkoztam először. Úgy emlékszem, a Kortárs Művészeti Központban. Ez felkeltette az érdeklődésemet, és kíváncsivá tett…

 A. Š.: Mariát a Luxemburgban megrendezett Manifesta révén ismertem meg személyesen 1997-ben. Kevéssel ezután Stockholmba hívott, a Moderna Museet Project egy dialógusán dolgoztunk együtt 1999-ben. A projektem címe Light Therapy [Fényterápia] volt. Közös munkamódszerünkre már akkor is a dialógusforma volt a jellemző.

M. L.: A stockholmi Light Therapy egy négy éven át tartó kiállítás-sorozatnak volt a része. A sorozat legtöbb eseménye a Moderna Museet épületén kívül, egy alkalmi kiállítóhelyen – egy 19. századi épületben – került megrendezésre. A múzeum új épülete kapcsán azt firtattuk, hogy a világ északi részén az építészet legfontosabb feladata, hogy a fényt beengedje ahelyett, hogy kizárná – amint ez a déli országokban szükségszerű. Ugyanakkor a spanyol Rafael Moneo által tervezett épület nem igazán ad teret a fénynek. Apolonija munkája a Moderna Museet társadalmi szerepét vizsgálta, lokális és történelmi vonatkozásban – a svéd jóléti állam történetének egyik epizódjaként.

S. E.: A kurátor és a művész közötti dialógus intézményesülése, annak az un. “kurátori fordulatnak” az eredménye, mely a hatvanas évek végén következett be a művészeti világban. Manapság már számos kurátor választja a dialógusformát mint munkamódszert: a kurátorok ahelyett, hogy a kulcsot odaadva a felmerülő gondolatokkal és problémákkal együtt magára hagynák a művészt a kiállítótérben, gyakran részt vesznek a koncepciók kidolgozásában – ami akár egy új műalkotás kiindulópontjául is szolgálhat. Hogyan képzeljük el ezeket a dialógusokat?

M. L.: Mint általában az emberek közt létrejövő olyan dialógusokat, amelyeknek hátterében valamilyen közös érdeklődési kör áll, függetlenül attól, hogy művészekről vagy nem művészekről beszélünk. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy engem sosem foglalkoztatott a művésszé válás, a művészi gyakorlattal való kísérletezés gondolata. Bármilyen dialógusról beszélünk, az mindig az alkotást megelőző stádium; kapcsolódik a munkához, de semmiféleképpen nem társszerzőség. A mi esetünkben a közös érdeklődést az építészet, a városfejlesztés, a gazdaság és a politika általános kérdései jelentették.

Apolonija Šušteršić: Fényterápia, 1999. Moderna Museet Stockholm.

Apolonija Šušteršić: Fényterápia, 2009. Moderna Museet Stockholm.

S. E.: Mennyiben támogatta ezt a dialógusra épülő munkamódszert a Moderna Museet intézményi kerete?

M. L.: Apolonija projektje esetében David Elliott, az igazgató és magam is elsősorban azt szorgalmaztuk, hogy a múzeum mint struktúra, mint szervezet, mint különféle kapacitásokkal rendelkező munkaközösség producerként vegyen részt a művészeti alkotófolyamatban. Ezeknek az intézményeknek nem pusztán meglévő tartalmakat kell bemutatniuk, hanem új munkák létrejöttét is segíteniük kell, a múzeumi infrastruktúra erre is használható. A Light Therapy esetében az asztalosműhely például konkrétan padokat készített. A projekthez szükséges művészeti kutatást asszisztensi munka is segítette, és így tovább. Engem személy szerint foglalkoztatott a kollaboráció lehetősége, mert az egyedül végzett munkánál sokkal üdítőbb az együttműködés. Ennek ellenére a Moderna Museet Projekt-sorozatot nem tekintem szoros értelemben vett kollaborációnak. Nekem, aki az infrastruktúrát biztosította, elsősorban egy új munka előállításának a lehetőségét jelentette, valamint ennek valamilyen módon való hozzáférhetővé tételét az érdeklődők számára. Kiválasztottam a művészeket, arra kértem őket, hogy írjanak egy javaslatot, amely a tartalmi koncepciót, a gyakorlati teendőket és a költségvetést tartalmazta. De ezen felül a kiállítás-sorozat maga nem igazán tekinthető együttműködésnek. Volt olyan eset, amikor intenzív párbeszéd bontakozott ki, de olyan is, amikor nem.

Apolonija Šušteršić: Fényterápia, 1999. Moderna Museet Stockholm.

Apolonija Šušteršić: Fényterápia, 1999. Moderna Museet Stockholm.

S. E.: Apolonija, milyen tapasztalataid vannak erről az időszakról, hogyan dolgoztál ezen a projekten?

A. Š.: Amit a kurátor egy ilyen helyzetben nyújthat az, hogy a megfelelő keretet biztosítja a párbeszédhez. Ugyanakkor a kurátorok tisztában vannak azzal, hogy a művészek nem egyformák. Van olyan művész, aki nyitott és keresi a dialógus lehetőségét, viszont vannak művészek, akik ezt nem igénylik. Nem tudom, hogy Maria mennyire tudatosan válogatta ki ebből a szempontból a művészeket. Mindenesetre azt gondolom, hogy mi, művészek nagyon különbözőek vagyunk, ezzel együtt sok mindenben hasonlóan is gondolkodunk. Építész végzettségem következtében hozzá vagyok szokva a csapatmunkához, sosem dolgoztam elszigetelve egy műteremben, munka közben mindig keresem az interakció lehetőségét. Számomra a kurátor beszélgetőtárs; olyan személy, aki odafigyel rám, akinek elmondhatom a gondolataimat, érveimet arról, hogy miért tartom fontosnak egy projekt létrejöttét. Másfelől a kurátor provokálhat, vagy kritikát fogalmazhat meg a beszélgetés apropóján, megkérdőjelezheti az eredetileg felvetett gondolatomat. Úgy vélem, hogy az észrevételekre mindig is nyitott voltam, és arra is, hogy megpróbáljam átgondolni, miért csinálom azt, amit épp csinálok.

A Light Therapyval kapcsolatban fontos megjegyeznem, hogy Maria mennyire támogatott mindenben. Mindezek ellenére nem vagyok biztos benne, hogy a tudatában volt annak, mennyi munka vár rá, mert a feladatok jelentős részét át kellett vállalnia. Nem ismerem a részleteket, hogy pontosan mennyi problémával kellett megbirkóznia a produceri tevékenysége során, de el tudom képzelni. Ugyanis nem éppen konvencionális projektről van szó: hanem egy olyan munkáról, amilyet az ember nem a műteremben álmodik meg és készít el. Sok mindent a helyszínen és a munkatársakkal közösen alakítottunk ki, a projekt elején egy kisebb kutatást is  kellett végezni – ebben az esetben pszichiáterekkel működtünk együtt. Nem én végeztem az összes feladatot, hanem Maria és a múzeum is kivette a részét belőle. Nem minden kurátor hajlandó ilyen jellegű projekteket vállalni. Tapasztalatom szerint sokan nem is fogják fel, hogy milyen nehéz egy ilyen jellegű munkát elkészíteni.

S. E.: Számotokra a közös munka párbeszédes formája partnerséget jelent, mindezek mellett az együttműködés a hatalmi viszonyoktól nem függetleníthető jelenség. Azt hiszem, erre a kérdésre is fontos kitérnünk, amikor a művész és a kurátor közötti eszmecseréről beszélgetünk. Maria egy kurátori munkáról szóló előadásában gyönyörű hasonlattal festette le, miként azonosul a kurátori munkakörrel: ha a kurátorok a művészet születéséhez asszisztáló bába szerepét töltik be, ez lehetővé teszi számukra, hogy folyamatosan tanuljanak a művésztől és a művészetből. Ez lényegében egy társadalmi nemi szerepekkel átitatott metafora. A nemi szerep mennyiben meghatározó tényező a művészeti világban? Ezzel kapcsolatban melyek a tapasztalataitok?

A. Š.: Ha az elmúlt évek munkáira gondolok, meglepetéssel tapasztalom, hogy elsősorban női kurátorokkal dolgoztam együtt. Igazából nem tudom, miért így történt. A Siborczkyval való együttműködésre például szívesen emlékszem vissza. Nőkkel dolgozni mindig élvezetes beszélgetéseket jelent számomra. Lehet, hogy ennek köze van a hatalmi viszonyok sajátos formáihoz, de nem tudatos szinten. Az is lehet, hogy merő véletlenről van szó, nem tudom.

M. L.: A nemi szerepek kérdése a művészeti világban is teljes mértékben jelen van, akár a karrierutakról, akár a produkciós vagy egyéb lehetőségekről legyen is szó, mivel patriarchális rendszerben élünk. Egy konkrét megfigyelésemről tudok ezzel kapcsolatban beszámolni, kifejezetten azokra a fiatal kurátorokra vonatkozóan, akikkel az elmúlt 6-7 évben dolgoztam együtt. Esetükben talán elég világos különbségek mutatkoznak attól függően, hogy nőkről vagy férfiakról van-e szó. A férfiaknak – nyilván ez általánosítás, tisztelet a kivételnek – sokkal nehezebben megy a praktikus dolgok intézése, sokkal több gondot okoz a kurátori munkakör megfelelő ellátása, mint azt a női kurátorok esetében tapasztaltam, amikor produkcióról van szó, határidőket kell teljesíteni, és biztosítani kell, hogy az ügyek folyamatosan haladjanak. A férfiak esetében arra a következtetésre jutottam, hogy gyakran azt gondolják, már attól jó kurátor valaki, hogy jó ötletekkel rendelkezik; ahelyett, hogy egyszerre kétféle követelményt is szem előtt tartanának: ti., hogy eredeti koncepcióval rendelkezzenek, és emellett képesek legyenek realizálni is azt.

S. E.: Ha az együttműködés politikájáról beszélünk, akkor a geopolitikai vonatkozásokról is mindenképpen szót kell ejteni. A magyar társadalom a kommunista múlt ellenhatásaként az utóbbi években individulistává vált. Apolonija, neked a szlovén kontextust illetően vannak erre vonatkozó tapasztalataid. Hogyan látod az együttműködések különféle formáit a kelet-közép-európai térségben?

A. Š.: A kollaboráció bármely formája elsősorban a tisztelettől függ. A partnereknek tisztelniük kell egymást. Ha nem ez a helyzet, akkor az együttműködés felborul. Olyan szituáció, amelyben az egyik fél konkurálni vagy atyáskodni akar, csak akkor fordulhat elő, ha nem tiszteli a másikat. Építészként végeztem, ahol az együttműködés bevett gyakorlatnak számít, mindennapi realitás, az emberek együttműködnek azért, hogy létrejöhessen egy projekt. Sosem éreztem, hogy a kulturális különbségek befolyásolták volna a munkámat. Ugyanakkor abban egyetértünk, hogy a posztkommunista országok egyre inkább és egyre gyorsabban haladnak az individualizmus irányába, mivel igyekeznek a megelőző rendszerben rájuk erőszakolt dolgok ellenében működni. Ezt én is megfigyeltem. Ugyanakkor, a személyes tapasztalat szintjén, a legfontosabbnak a partnerek közötti kölcsönös bizalom és tisztelet megteremtését tartom. Ha ez megtörtént, akkor nagy esélye van az életképes együttműködésnek. Természetesen ez nem pusztán a művész–kurátor-együttműködésekre, hanem az együttműködés természetére általában is érvényes.

M. L.: Ha a tízéves együttműködésünkre gondolok, fontos megjegyezni, hogy nem pusztán arról van szó, hogy én mint kurátor felkértem Apoloniját, hanem ő mint művész is számos esetben meghívott engem. A Moderna Galerijába 1999-ben és 2000-ben Apolonija kapott meghívást. Oda mindkét esetben ő hívott meg engem, hogy kurátora legyek a projektnek.

Apolonija Šušteršić: Fényterápia, 1999. Moderna Museet Stockholm.

Apolonija Šušteršić: Fényterápia, 1999. Moderna Museet Stockholm.

S. E.: A kollektivizmusról szőtt álmok számos esetben váltak antikapitalista közösségek meghatározó mozgatórugójává. Mindemellett a kollaboratív munkavégzés nem feltétlen jelenti a meglévő forrásokhoz való egyenlő hozzáférést.

M. L.: Mikor az együttműködés hatalmi összetevőiről beszélünk – megannyi más szituációhoz hasonlóan –, mindig a pénz a kulcsszereplő, és kurátorként gyakran csak nekünk van kulcsunk a széfhez. Ez a kurátort mindenféleképpen hatalmi pozícióval ruházza fel.

A. Š.: Szerinted lehetséges, hogy kurátorok annak tudatában hívnak meg egy művészt, hogy az illető majd anyagi támogatást is tud hozni a projektbe?

M. L.: Úgy vélem, előfordulhat ilyesmi. De alig hiszem, hogy egy kurátor anélkül belevágna egy együttműködésbe, hogy biztos lenne benne: képes lesz támogatást szerezni a projekt számára. Ha esetleg három nagyon érdekes művész közül kellene választania, vannak olyan esetek (a művészeti világ gazdasági helyzetének következtében), amikor a kurátor azt választaná, akivel kapcsolatban tudja, vagy tudni véli, hogy lesz rá támogatás. Ez a támogatás jöhet akár egy kereskedelmi galériától, ahova a művész leszerződött, egy nemzeti alapból, vagy valahonnan máshonnan.

A. Š.: Ha a saját szemszögemből nézem, akkor azt látom, hogy azért is szeretnék együttműködni valakivel, mert a saját tudásom egyszerűen nem elegendő a feladathoz. Ez a kérdés egyik része. A másik az, hogy a magányos alkotás nagyon unalmas is lehet, és nem tudom elképzelni, hogy mindig így dolgozzak. A közös munka üdítő dolog. Néha fájdalmas is lehet, és előfordul, hogy kompromisszumot kell kötni, vagy együtt kell a megoldást megtalálni. Ha egyedül lennék a műtermemben, és egyedül dolgoznék, meglehetősen kevés fogalmam lenne arról, mi történik a világban. Ez egyszerűen nem az én munkamódszerem. A művészeti gyakorlatomban az együttműködés sok fajtáját kipróbálom. Kezdve azzal, amikor konzultálok, mondjuk, egy szakértővel egy szakmai problémáról, egészen addig, míg társszerzőként dolgozom együtt valakivel. E kettő között a kollaborációnak ezerféle változata lehetséges. Aztán a közönség részvételi igénye is az együttműködés egy részét testesíti meg – ez nagyon gyakori a társadalmilag elkötelezett munkák esetében. A részvétel mozzanata talán a kizárólagos szerzőséget is megkérdőjelezi. Kérdés lehet az is, hogy a közönség milyen mértékben és miként szeretné megközelíteni azt a kérdést, amelyet én művészként felvetek. Nem csupán én, de más művészek is hasonlóképp alkotnak, és ez valószínűleg jelent valamit. Nem gondolom, hogy feltétlenül valamilyen stratégiáról lenne szó, ez egyszerűen egy reakció a bennünket körülvevő világra. A szerzőnek már nem a saját személye fontos, hanem, hogy a munkája által képviselt ügyet előmozdítsa.

S. E.: A IASPIS kiadott egy könyvet a kollaborációs gyakorlatokról,1 amelyet Maria Johanna Billinggel és Lars Nilsonnal közösen szerkesztett. Hogyan születik meg egy olyan könyv, amelynek az együttműködés a témája?

Taking the Matter into Common Hands- On Contemporary Art and Collaborative Practices

Johanna Billing, Maria Lind, Lars Nilsson: Taking the Matter Into Common Hands: Contemporary Art and Collaborative Practices, 2007.

M. L.: Amikor 2005-ben a IASPIS igazgatója lettem, az egyik első projekt, amelyet meg akartam valósítani a művészeti színtéren megvalósuló együttműködésekről szólt: kollaborációról művészek és kurátorok közt, valamint az együttműködésnek a művészek által kezdeményezett egyéb formáiról. A kezdeményezés lényege, hogy a IASPIS sokáig a művészek saját intézménye volt. Úgy gondoltam, hogy emiatt megfelelő platform a kérdés felvetéséhez, de azért is, mert akkoriban a helyi művészeti életben nem volt jellemző a kollaboráció. Ezért kapcsolatba léptem Johanna Billinggel és Lars Nilsonnal. Mindketten művészek, akik nagyon érdekes kollaboratív projektekben vettek részt, és megkérdeztem őket, szeretnének-e ebben a témában velem együttműködni, és kidolgozni a koncepciót. A végeredmény egy kétrészes szimpózium lett, a legkülönfélébb együttműködési fajtákat megjelenítő csoportok részvételével, amelyeknek tagjai beszámoltak a tevékenységükről, és akikkel különböző aspektusból megvitattuk a vizsgált tematikát. A szimpózium a Michel Boisler által kialakított térben zajlott, a IASPIS projektműtermében, amely egyúttal munkahelyként is funkcionál.

Úgy vélem több szinten is valóban produktív esemény volt: a prezentációk érdekesek voltak, és új ismereteket adtak. Leginkább a közönséggel folytatott párbeszéd volt egyedülálló, az hogy nemcsak a meghívott előadók, hanem a többiek is nagyon aktív résztvevők voltak. Mi több, a rendezvény után számos résztvevő azt nyilatkozta, hogy a művészeti világ keretein belül eddig még nem volt hasonló nyilvános eseményen.


1 Johanna Billing, Maria Lind, Lars Nilsson (szerk.): Taking the Matter into Common Hands: On Contemporary Art and Collaborative Practices. London, 2007, Black Dog Publishing.

Az interjú 2008 januárjában készült, skype-on.

Fordította: Süvecz Emese