Művészetelméleti és gyakorlati szabadiskola


Művészet és aktivizmus – Szacsva y Pál interjúja a Chto Delat két tagjával, Dmitrij Vilenszkijjel és David Riffel

| tranzit.hu

Sz. P.: Két nappal ezelőtt [2007 decemberében] jelentette be a Tate Liverpool, hogy a 2007-es Turner Prize-ot Mark Wallinger nyerte el State Britain at Tate Britain című művéért. A munka Brian Haw békeaktivistának a londoni Parliament Square-en Anglia iraki beavatkozása ellen tiltakozó akciója során használt transzparensek, plakátok és zászlók rekonstrukciója. (Wallinger mindezeket olyan formában jelenítette meg, ahogyan azok azelőtt kinéztek, mielőtt 2006. május 26-án 78 rendőr leszerelte és elszállította őket.) Lehetséges volna-e a mai Oroszországban az, hogy az állam hivatalos politikájával szemben ilyen hevesen tiltakozó személlyel azonosuló művészt a legnagyobb állami kitüntetéssel díjazzanak? Rátok vonatkoztatva mindezt, láttok-e különbséget aközött, ahogyan politikai művészként titeket hazátokban megítélnek, illetve ahogyan külföldön vélekednek rólatok? Van-e különbség abban, ahogyan a Chto Delat munkáit e két különböző kulturális közegben fogadják?

D. V.: Köszönöm kérdésed. Érdekes beszélgetésre ad alkalmat. Elképzelhető, hogy nem tudod, de a Turner Prize átadásával párhuzamosan, tulajdonképpen ugyanazon a napon, Moszkvában volt egy ceremónia, melyen a Kandinsky díjat adták át. Mivel a díj hasonló értékű (40 000 Euró) és az időpont is azonos volt, azt mondhatjuk, hogy a kezdeményezők (az ArtKhronika című szórakoztató színes folyóirat és a Deutsche Bank) díjukkal a Turner Prize-hoz próbáltak “igazodni”.

D. R.: De a klón valójában inkább mutánsnak bizonyult. Amikor Turner Prize-ról hallok, akkor négy dörzsölt művészre gondolok, akiket egy nagyintézmény “white cube” környezetében mutatnak be. Egyiküket aztán szolgálatos királynak koronázza Madonna (“ez aztán király…”) vagy Yoko Ono, hogy később kigúnyolhassa őt a tömeg. A Kandinsky díjnak más hangulata van. Ez a Szovjet mauzóleum-kultúra bizánci-barokkját tükrözi, melyet azért elevenítettek föl, hogy a fogyasztói kapitalizmus dicső győzelmét óriásplakátokkal és fényreklámokkal méltón ünnepelhessék. De itt nincs se Tate, se Moscow Guggenheim, csak a fiatal orosz művészek (Young Russian Artists = YRA) neokapitalista győzelemparádéja. És egyik-másik barátod még részt is vesz ebben…

D. V.: Szóval, az “Év művésze” nevet is viselő díjat Anatoly Oszmolovszkynak adták át az utóbbi időben készült minimál-pop objektjeiért. Ez egy kifejezetten váratlan választás, mert akik elmentek a döntősök ünnepségére, az olyan művészeket gondolt volna esélyesebbnek, mint Oleg Kulik, Dubosarsky és Vinogradov, vagy az AES+F, akik maguk is nagyon aktívak voltak a múlt évben. De a zsűri Oszmolovszkyt választotta, akit Oroszországban és részben külföldön is radikális köztéri beavatkozásai és akciói, valamint, civilszervezetekkel együttműködésben végzett kulturális tevékenysége miatt ismer a közönség. Persze Oszmolovszki arról az ellentmondásos váltásról is jól ismert, amelynek során 2003-ban a „nem látványosságra épülő gyakorlatoktól” az elvont tárgyakat létrehozó művészet felé fordult. Ez utóbbi eljárás drága egyedi tárgyak létrehozását eredményezte, melyet a “Stella” nevű menő moszkvai galéria bocsátott áruba. És hát pont ez volt számára az a “megoldás”, amivel megfelelő üzleti sikert tudott aratni. A Stella pénzügyi támogatóként segítette a legutóbbi Documentában való részvételét. Eme újabb fajta tevékenységét, Oszmolovszky, kissé kétértelműen, a politikai művészetben nemrég beállt esztétikai fordulattal hozta összefüggésbe. (A 12. Documenta a legemblematikusabb példája volt ennek a trendnek.) Én mindvégig szkepszissel fogadtam ezt a retorikát és olyan állásfoglalásnak tekintettem, mely bármi nemű politikai jelentés elárulásának a tökéletes példája. Tehát a díj odaítélésében a politikai formalizmus egy elég különös fajtája jutott érvényre.

D. R.: De hogy is állunk Wallingerrel? Az nem politikai formalizmus? Valójában nagyon gyanús és kétértelmű. Wallinger egy YBA [Young British Artist= angol fiatal művész], akiről a hivatalos sajtóban az járta, hogy ő az az ember, aki medvebőrbe bújva töltötte az éjszakát a berlini Nationalgalerie-ben. Paul McCarthy “seggbekúrás” nélkül, de hát a bírák meghatódtak az általad fentebb leírt “State Britain” fölött. Tetszett nekik a mű, mert fontos politikai témákat érintett, és mert rámutatott a múzeum és a köztér között feszülô ellentmondásokra. De ugyanúgy, mint a Jeremy Deller “Olgreave-i csata” című műve, ami a 2004-es Turner-t nyerte, Wallinger munkája is inkább egy archeológus-művész fajtát feltételez, aki egy többé-kevésbé teljes narratívát rekonstruál, saját magát kutató vagy mimetikus funkcióra redukálva ahelyett, hogy az elkötelezett „résztvevő-megfigyelő” szerepét öltené fel. Formálisan a mű politikai, de nem politizáló szándékkal lett létrehozva. Formailag a mû politikáról szól, de nem politizáló szándékkal jött létre. Ebben az értelemben az „esztéta Oszmolovszkij” a szimbolikus formák használatának tekintetében inkább elkötelezett (és kevésbé formalista), mint Wallinger vagy Deller. Tankjának lőtornyai megcáfolják a stratégiai hódító háború infantilis képzeteit, orosz ortodox kenyérikonjai az orosz nemzeti kultúra visszaállított dicsőségének gondolatával kacérkodnak. Nagyon ideologikus művészet, heves és elég vonzó, mert a küszöbön álló katasztrófa fenyegetését hordozza magában… Úgy fogalmaznék, hogy a politikai művészet két különböző megjelenési formájáról beszélünk. Az egyik egy elemző típusú, a másik egy “azonosuló” fajta, még akkor is, ha már elhatárolódott a politikai művészettől, még akkor is, ha megtette már az esztétikai fordulatot.

D. V.: Azt hiszem ennek oka az orosz és az angol kultúra közti különbségben rejlik. Persze, naiv volna az orosz kultúrpolitikát valami homogén dolognak elképzelni: Valójában nagyon széles spektrumban helyezkednek el emberek és gyakorlatok, a kemény nacionalizmus és konzervativizmus meg a globális szórakoztató normákon alapuló teljesen kommerciális kultúripar között. Nem véletlen, hogy a díj átadója Thomas Krentz – a Guggenheim Alapítvány igazgatója – a művészeti életben történt ilyen fajta fejlemények legemblematikusabb képviselője. Számomra nagyon érdekes látni, hogy hogyan működik együtt kéz a kézben a legkonzervatívabb trend a globális művészeti szórakoztatóágazat dominanciájával. Persze, néhány botrány – mint a közelmúltbeli párizsi „Orosz Pop-art” kiállítás hivatalos cenzúrázása – fűszerezheti ezt az összefonódást… De egészét tekintve ez a felállás tökéletesen alkalmas arra, hogy bármiből a legmagasabb profitot termelje ki és közben az „össztársadalom” számára is juttasson némi „örömöt”. Pontos mását találjuk e folyamatnak a valódi politikában, ahol a közszféra erősen elnyomó kontrollját látjuk keveredni az új szórakoztató kultúra jellegzetes elemeivel – új éttermek, magánmúzeumok, city-magazinok, butikok, és Norman Foster féle sztárépítészek… Egy dolog azonban hiányzik ebből a képből, és teljesen elképzelhetetlen, hogy Oroszországban a spektákulum részévé válhasson, és ez nem más, mint a civil társadalmat megszólító, hiteles, demokratikus politizálás. Itt egy döntő különbség mutatkozik meg.

Az “esztétikai fordulat” együttjárt a “hazafias értékek” felé fordulással. Mi 2003-ban kezdtük működésünket, amikor a helyzet drasztikusan különbözött a maitól. Azt hiszem, a Chto delat? volt az első művészeti projekt, amely a nemzetközi összefüggéseket is figyelembe vette. Újságunk a legelső számtól kezdve kétnyelvű. A legfontosabb az volt, hogy találjunk egy helyet, ahol a politikai és a kulturális fordítás végbemehet. A „politikai” fogalmát azzal a folyamatos törekvéssel akartuk újragondolni, hogy a művészetet különböző kutatási módszerekkel kísérletező, közös tudástermelő területté demokratizáljuk.

Mindannyian komolyan törődtünk azzal, hogy hogyan lehetne kitörni az árufetisizmus gettójából és mindig hangsúlyoztuk a művészet fontos szerepét a társadalmi és politikai változás folyamatában. Művészként, tudatosan elutasítottuk a kommerciális galériák terepét és az államilag megrendelt művészetet, megmaradva a civilszervezetek területén. Helyünket a haladó nyugati szociál-demokratikus kulturális intézmények valamint az aktivizmus és a kultúra területén működő önszerveződő kezdeményezések között jelöljük meg. Sajnos ez az orientáció nehézzé teszi a túlélést. Oroszországban a nonprofit művészeti szcéna nagyon fejletlen, a vádaskodások és a felszámolás veszélye egyre nagyobb nyomással nehezedik rá. A hatóságok még a művészet területén működő civilszervezetek működését is gyanakvással figyelik.

Ami az itthoni helyzetünket illeti, nos arról azt tudom mondani, hogy az idősebb Szovjet ellenzékiek hasonló hírnevet sikerült magunknak kivívni. Persze, a mi történelmi helyzetünk összehasonlíthatatlan az egykori államszocializmus napjaival (meglátjuk, hogy ez változik-e Medvedev és Putin politikája nyomán, hogy sikerül-e nekik erősíteni a nyilvánosság tereire kiterjedő felügyeletet). Bár sok tekintetben lehetséges az összehasonlítás, sok a kulcsfontosságú különbség is. Meglehetősen jó hírnevet sikerült szereznünk az orosz politikai aktivisták között, a haladó akadémiai körökben (a “gender tudományok”, a filozófia, a szociológia területén sikerült a legbefolyásosabb, liberális tudósok érdeklődését megnyerni), és egy – bár kisszámú de politikailag elkötelezett – nem szakmai közönség soraiban. Aztán, a Szovjet ellenzékiek hagyományát követve, igyekszünk kihasználni külföldi tekintélyünket arra, hogy nyomást gyakoroljunk az itthoni kulturális intézményrendszerre, bár erre a lehetőség csekély. Legfontosabb talán az, hogy ténykedésünk rengeteg nyugati önszerveződő intézménnyel való együttműködést eredményezett, olyan intézményekkel, melyek mind hasonló módon viszonyulnak a művészethez és a kultúrához. És ezeken keresztül a kölcsönösség olyan egyedülálló formáját tapasztaltuk meg, mely orosz részről eddig még sohasem valósult meg. Tehát, számunkra rendkívül fontos, hogy a művészet és aktivizmus új nemzetközi hálójában működjünk. Azt is belátom, hogy mindezzel vigyázni kell, de ennek a fajta együttműködésnek a hasznát inkább annak alapján ítélem meg, hogy milyen mértékben sikerül megosztani, átadni a tudást, amit általa szereztünk, és hogy ezt a kiváltságos helyzetünket mennyire tudjuk arra felhasználni, hogy megváltoztassuk azt a lehangoló helyzetet, amit az orosz kulturális életben ma tapasztalunk…

Sz. P.: Minek nevezitek legszívesebben azt, amit csináltok: “aktivista művészetnek” (azaz politikai tartalmú művészetnek) vagy “művészi aktivizmusnak” (ami alatt művészettel megtámasztott politikai aktivizmust értek)? Vagy van-e harmadik út?

D. V.: Mindenek előtt engedd meg, hogy polemikus legyek: Mint művészek vagy írók, NEM űzünk semmiféle politikai aktivizmust. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy az emberek miből gondolják azt, hogy ezt tesszük. Gyerünk, próbáljuk meg közösen felkutatni ennek az általános félreértésnek a gyökereit, melynek köszönhetően az aktivista címke számunkra gyakran vádként hangzik el. Igen, kulturális aktivistának nevezem magam, ez a fogalom könnyen értelmezhető a hagyományos baloldali kultúrában. Ennél is fontosabb, hogy csoportunk kollektív feladataként fogalmaztuk meg az elmélet, a művészet és az aktivizmus egyesítését. Viszont, mindig is hangsúlyoztuk a művészetre és poétikára irányuló vita központi fontosságát ebben a folyamatban. Szerintem, tevékenységünk leginkább a kultúra területére összpontosít. Ugyanakkor, a kulturális termelést a létezés és cselekvés erősen politizált formájának tekintjük, olyan helynek, ahol harcolnod kell azért, hogy megvédd azt a feltételrendszert, amiben dolgozol, a dolgokat, amiket létrehozol. Olyan terület ez, ahol megtámadod az uralkodó termelési mód hegemóniáját, a főnökök arroganciáját, ahol elítéled a kizsákmányolást, a megalázó munkakörülményeket és azt, hogy munkád terméke tőled elidegenedjen. Igen, ezek politikai kérdések, és amit mi teszünk az nem más, mint hogy politikai küzdelmet folytatunk egy kulturális terepen. De mi is a tétje ennek a küzdelemnek? Azt hiszem nem csak az, hogy emberarcúvá tegyük a rendszert (tisztességes bért kérve, elfogadható munkaidőt, a termelőeszközök fölötti rendelkezés jogát, melyek amúgy egy sürgősen megvalósítandó “minimum” fontos elemei). Nekünk ehhez képest a küzdelem egy másik szintjét kell elérni. A művészetre vonatkoztatva, ez a másik szint abból áll, hogy vitát folytatunk arról, hogy mi a művészet és mivé válhat. A “harmadik út” keresése, azt hiszem nagy hasznunkra volna, ha segítene abban, hogy a művészet és a politika közti határt eltolhassuk. Manapság sok aktivista használja a művészet helyeit, anélkül, hogy törődne a művészettel vagy az esztétikával (gyakran hallunk olyan kijelentéseket, hogy “minket nem érdekel, hogy ez művészet vagy sem”). Azt hiszem ez mindkettőjük (művészet és politika) erejét egyaránt csorbítja. A híres avantgárd törekvés, hogy a művészet “keveredjen bele” az életbe, mint a művészet radikális demokratizálódásának eszméje, nem vesztette el fontosságát. De most inkább azt látom, hogy az élet és az aktivizmus folyik bele a művészetbe. Ez káros a politikának, a társadalmi küzdelemnek és a művészetnek is. Bárhol, bármi művészet lehet, de nem szükségszerű, hogy az legyen.

Mindehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy számunkra ez nem egyszerűen a társadalmi változásért folytatott küzdelem, hanem, mindenek előtt a művészet erejéről folytatott vita, mely elkerülhetetlenül esztétikai vonatkozású. A művészet létét és mibenlétét célzó, különböző álláspontok ütközéséből létrejövő vita az, ami lehetővé teszi, hogy a művészet a mai napig történelmi módon fejlődjék. Azt hiszem, hogy a harcvonal a globális szórakoztatóipar elemeként működő árufetisizmus felmagasztalása és az ennek ellenében kialakított különféle gyakorlatok között van, melyek az esztétikai fogalmára épülnek, mint a hétköznapi tudás termelésének fontos része, amelyet meg kell védeni a piactól.
A mi csoportunk ezt az irányzatot képviseli, ezért kötik össze sokan tevékenységünket az aktivizmussal.

make films june 2010

Make Films Politically- plakát, Forrás: http://chtodelat.org/

A másik fontos dolog, amit meg kell említeni az a politikai művészet körüli általános félreértés. Nemrég szerkesztettem újságunk egy külön kiadványát, melynek címe: “Make Film Politically” [“Készíts filmet politikusan”]. Itt, Godard híres idézetéből indultunk ki, mely azt állítja, hogy nem elég politikai (témájú) filmet készíteni, hanem a film készítése maga, politikai (aktus) kell, hogy legyen. Ez a finom különbség döntő. Azt gondolom, hogy a Chto Delat és a magam művészi munkája arról szól, hogy hogyan csináljuk a dolgokat “politikai módra”, és mint olyan nem csak a politikai témák bemutatására szorítkozik, hanem arról is szól, ahogyan munkánk politikai dimenziójához viszonyulunk a kép és a nyelv szintjén. És azt gondolom, hogy ha valaki komolyan megpróbálja kielemezni műveinket, akkor láthatja, hogy mennyire különböznek attól, ahogyan az aktivista csoportok dolgoznak.

drift_tablichka

Drift- plakát, Forrás: http://chtodelat.org/

D.R.: Egyetértek. Azt hiszem, hogy a Chto Delatot a kritikai realizmus hagyományában helyezhetjük el… Komolyan mondom, valahányszor aktivista stratégiát alkalmazunk (köztéri beavatkozás, városi terek kutatása/tanulmányozása) az mindig arra ad alkalmat, hogy elbeszélhető, “színre vihető”, ha szabad így mondanom: “dialektizált” formában vetítsünk ki valamit. Mi több, ez egy önkritikus folyamat. Drift [Áramlás]. Narvskaya Zastava című 2004-es városrendezési projektünk egy erős forradalmi múlttal rendelkező környék mindennapjaiban felnyíló utópikus terek feltérképezéséből állt. Egyáltalán nem beavatkozó vagy aktivista projekt volt, hanem a szituacionista technikát, mint közösségi élményt teremtő alapot próbálta alkalmazni egy posztszovjet színtéren.

08_brecht

Angry Sandwich People or in Praise of Dialectics- plakát, Forrás: http://chtodelat.org/

Ez vegyes eredménnyel járt. Dmitry, Tsaplya és Oleinikov 2005-ben visszatértek erre a színhelyre és egy másik historizáló – ezúttal egy Brechtnek tisztelgő – művet készítettek, Angry Sandwich People or in Praise of Dialectics [Dühös szendvicsemberek, avagy a dialektika dicsőségére] címmel. Bár a “külalak” szerint köztéri tiltakozó akciónak tűnhet, a szendvics-táblákon megjelenő Brecht vers ezt cáfolja, ehelyett azt sugallván, hogy mindez tulajdonképpen a költői-politikai beszéd lefordíthatóságának művészi vizsgálata. A szocialista realizmushoz és a Brecht elidegenedés-színházához kötődő vizuális nyelv zavartalan kapcsolatot mutat a kommunista altermodernizmussal (vagy modernatizmussal, ahogyan Rancière nevezi) annak problematikájával, lappangó erőszakosságával, de ugyanakkor rejtett utópikus képességeivel is.

protest match

Protest Match. plakát, Forrás: http://chtodelat.org/

Utolsó példám Dmitrijnek a szentpétervári G8-találkozó ideje alatt megrendezett Orosz Szociális Fórumról készült “Protest Match” [Tiltakozó Meccs] című, a 2006-os dokumentumfilmje. Még ennek a dokumentarista médiumnak a használata közben is – amely annak veszélyével fenyeget, hogy az ember „beépített megfigyelő” lesz, vagy semleges médiaszervként vesz részt az eseményekben, avagy az őrült, aktivista filmes szerepében tetszeleg –, nos, Dmitrij még ilyen körülmények között is megőrizte az egyensúlyt. Képes volt megmutatni az orosz nyomorból származó rossz közérzetet, “a globalizáció ellenes mozgalom nyomasztó mélypontját” – ahogyan Alice Creischer fogalmazott – anélkül, hogy pesszimizmust sugárzott volna és anélkül, hogy a mozgalmár törekvést megtagadta volna. Szóval, (a film szelleme) ugyanúgy közelít egy aktivista modorú harcos kutatómunka avantgardistább stratégiájához, mint a 19. századi, elkötelezett kritikai realizmus hagyományához.

Fordította: Szacsva y Pál
Az interjú 2008 januárjában készült, e-mailen.

Szacsva y Pál (http://www.perimedialab.hu/

Budapesten élő képzőművész, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végezte tanulmányait, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolán 2009-ben doktori fokozatot szerzett. 1996-ban posztgraduális képzésen vett részt a Marseilleben (École Supérieure des Beaux-Arts), 1997-ben vendéghallgató Mainzban (Johannes Gutenberg Egyetem), 1999-2000-ben kutat Berlinben (Kunsthochschule), majd 2001-2003 között Antwerpenben (Higher Institute for Fine Arts). Számos ösztöndíjban részesült, mint például: Derkovits-ösztöndíj (1999- 2002); DAAD Éves Ösztöndíj, Berlin (1999-2000), Állami Eötvös Ösztöndíj Antwerpen, Belgium (2003), Projections on Lake Competition, Pasadena, USA (2008); Tranzit Residency Ösztöndíj, MuseumsQuartier, Bécs (2009); Alte Schmiede residency (Budapest Galéria Műterem Csereprogram keretében, Bécs (2010).

Munkái gyakran egyéni és csoportos kiállításokon is bemutatásra kerülnek: “Mindenkinek van egy álma…“, Trafó Kortársművészetek Háza, Budapest (2000), New Topics! A kilencvenes évek magyar művészeti pozíziói, Kunstverein Neuhausen,Stuttgart, Németország (2000), Szerencsés balesetek, Vintage Galéria, Budapest (2003), Lost and Found, MODEM, Debrecen (2007), There must be an exit, Media art works from Hungary, Art Stays 9, Ptuj, Slovenia (2009), Empire különböző színekben, Ludwig Múzeum, Budapest (2004), Kívül tágas. Kortárs művészet a Műcsarnokon kívül (2013), http://www.kivultagas.hu/, Lépésváltás, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest (2013).