Use your widget sidebars in the admin Design tab to change this little blurb here. Add the text widget to the Blurb Sidebar!

Nagy Gergely, író, újságíró, 1969

Author:

Hogyan befolyásolta a rendszerváltás a szakmai tevékenységedet, érdeklődésedet?


1969-es születésű vagyok, a rendszerváltás évében húszéves voltam és főiskolai hallgató. Viszonyulásaimait és itt következő válaszaimat ez határozta meg. Szakmai tevékenységről esetemben akkor még nemigen lehetett szó, a Színház-és Filmművészeti Főiskola dramaturgia szakos diákja voltam. Úgy gondoltam akkor – ahogy most is gondolom –, hogy az egész életemet alapvetően befolyásolta  rendszerváltás. Egyszerűen azáltal, hogy az ország, amelyben élek, szabad országgá vált. Radikális fordulópont, ahol egy pillanatra az alapkérdésekre egyszerűsödött minden: kik vagyunk, hol és hogyan fogunk élni? Húszéves voltam, nemigen tudtam, hogy mivel fogok foglalkozni, de az világos volt, hogy a gondolat és a kifejezés szabadsága kulcskérdés lesz abban, amit majd csinálok, egyáltalán, a létezés egyik alapfeltétele. Bárkinek pontos és személyes tapasztalata lehetett arról, hogy milyen a szabadsághiány – így nekem is. Abban a közegben, amelyben tizenévesen mozogtam – ez főként az akkori idők underground zenei szubkultúrája volt – elég jól látszott, hol vannak a szabadság határai és bár a nyolcvanas évek második felében ezek a határok némileg elasztikusabbá váltak, látszott, hogy az a kultúra, az a művészet, amely engem is érdekel, hol található. 1989-ben elsősorban annak örültem, hogy a cenzúrának, kettős beszédnek, kettős gondolkodásnak vége – legalábbis abban a formában biztosan, ahogy az a megelőző időket meghatározta. Hogy a számomra fontos mondatok, zenék, gesztusok, művek megjelenhetnek. Hogy csatlakozunk a „világidőhöz”, ugyanabban a térben és időben fogunk élni ezentúl.

 

Mit tartasz ma legfontosabbnak a rendszerváltásban játszott szerepedből?


Lásd, mint fent, azaz szerepem a szó közéleti értelmében nem volt, vagyis nem több, mint egy állampolgárnak. A környezetemben vannak  olyanok, akiknek ennél jóval több szerepük volt. Édesanyámnak is (Nagy Ildikó, művészettörténész), aki ha úgy tetszik, „közéletileg” is helyzetbe került. Egyebek mellett a Történelmi Igazságtétel Bizottsággal (TIB) együttműködve, köze volt a 3o1-es parcellában létesült emlékműhöz (Jovánovics György munkája), ami a kevés konszenzuális pillanatok egyike volt az elmúlt húsz-egynéhány évben. Anyám egyébként gyerekkoromtól kezdődően sokszor elvitt magával művészeti eseményekre, ellenzéki helyszínekre, ellenzéki csoportok környékére is akár. „Von haus aus” ismerkedtem meg a szamizdat-kultúrával és a legfrissebb művészeti történésekkel. Szerepem itt merőben befogadói szerep tehát, de ez a fajta nevelődés arra is alkalmassá tett, hogy azokat a finom mozgásokat, amelyek a hivatalos, félhivatalos és illegális közötti különbségeket jelentették, az árnyalatokat érzékeljem és a kódokat értelmezni tudjam. Zárójelben: örülök, hogy így alakult, azaz, hogy első húsz évem a kommunizmusban (vagy miben is) telt, épp a kódolvasás elsajátítása miatt. Ha szerepem nem is volt, „dolgaim“ éppenséggel igen, valamiféle jelenlét. Tüntetéseken ott voltam, illegálison és féllegálison is, 13 éves koromtól kezdve pedig rockzenekarokban játszottam, felléptem színpadokon, benne voltam az underground klubéletben (fatális véletlenek folytán egyszer-egyszer az első nyilvánosságban is), így jelentések, némi hanyag megfigyelés is foglalkoztak olykor a személyemmel. Legalábbis van okom ilyesmit feltételezni, ugyanis egy 1987-es beszervezési kísérlet a zalaegerszegi laktanyában felfedett e részletekből valamicskét. Az „elhárítótiszt“ anyámról is és rólam is egészen apró részletességgel tudott egy sor dolgot. Lényegeseket és lényegteleneket. Az anekdotikus múltba vész a dolog és már akkor ott, a laktanyában is inkább komikusnak tűnt az egész, semmint fenyegetőnek, azt, hogy nem kapok diplomát, állást és útlevelet, valahogy nem sikerült elhitetniük velem, a papírt sem írtam alá – de hát 1987 az nem 57, meg nem is 77. Ez még mindig nem „szerep“, hanem személyes történet és viszonyulás, de számomra ezek is a rendszerváltás-experience részét képezik. A legfontosabbnak azt tartom tehát, hogy átéltem, hiszen 1989 történelmi dátum, egy világrend összeomlása. Ilyesmit nem mindennap lát az ember. Fontosnak tartom még azt, hogy rokonaim, idős felmenőim is átélhették 1989-et. Ha egyszerűen akarok fogalmazni, erre vártak fél életükben. Túlélték a rendszert, azzal a tudattal, hogy azon szeretteik nevében is, helyettük is élnek, akik nem érhették meg ezt a dátumot.

 

Milyen fordulópontot jelentő művészeti / politikai / közéleti / szakmai eseményekre, publikációkra emlékszel, melyekben vettél részt, melyekre reagáltál valamilyen módon?


A nyolcvanas évek időszaka talán szürkének tűnik egyben és a mából szemlélve, de közben a felszín alatt hihetetlenül izgalmas kulturális mozgásokat  rejt. Számomra az egész egyben jelent meghatározó élményt, fordulatot. Szerencsém volt, még szinte gyerekfejjel eljuthattam jópár művészeti eseményre. Egy gyerek számára nagyon izgalmasak és kellemesen családiasak voltak a székesfehérvári megnyitók (ez még a hetvenes évek vége), személyes találkozásokra is emlékszem, főként a neoavantgárd és az egykori Európai Iskola köreiből. Későbbről eleven emlék a Honvéd utcai (Falk Miksa utca) Rabinec galéria, illetve közös műterem 1982-es megnyitása, amely Simon Zsuzsa nevéhez fűződik. Erdély Miklós egy performansza az FMK-ban, talán 1984-ben (Ásványgyapot-performansz?). Ez hihetetlenül erős teátrális esemény volt, miközben persze nem sokat értettem abból, ami zajlott. Emlékszem egy igen szórakoztató „Demokratikus festmény“ – akcióra a Fészek Klubból. Emlékezetes volt számomra, amikor anyám Moszkvából hazaérkezve elmesélte találkozásait ottani, illegalitásba kényszerült művészekkel, Vlagyimir Jankilevszkijtől Francisco Infantéig.  Később szamizdat kiadványok egész sora volt rám hatással, leginkább Szász Béla Minden kényszer nélkül című memoárja, másolatban terjedő Kontroll Csoport és URH felvételek. Nagyon izgalmasnak találtam az ELTE bölcsészkarának egyes kiadványait (Cápa, Jóvilág, Tartóshullám). De látogattam a „fősodor“ (vagy inkább a „tűrt“–kategória?) eseményeit is, szinte minden érdekelt, amiben eredetiséget véltem felfedezni, 13-14 évesen éppenséggel a Hobo Blues Band volt rám legnagyobb hatással.  Kamaszkoromból egy Bizottság-koncert az Egyetemi Színpadról (talán 1983-ban?) nagyon erőteljes emlék, korábban elképzelhetetlen szabadság és merészség volt abban az előadásban. 1985-től a Bercsényi klubba és a Ráday klubba rendszeresen jártam, előbbibe kiállításokra is, utóbbiba főleg a Sex-E-Pil zenekar koncertjeire. 1986 március 15-én, egy zenekari próbáról hazatérve, vállamon egy hangszerrel, valahol a Batthyány tér és a Bem tér között, belekeveredtem az ellenzék tüntetésébe. Nem nagyon fogtam fel, hol vagyok, érdeklődéssel hallgattam a szövegeket, kiabálásokat, leültem a földre, amikor mindenki leült, továbbmentem, amikor a tömeg továbbment. A rendőrök érkezésének hírére erősebb lett bennem az éhség, otthon húsleves volt és nem akartam volna kihagyni. Innentől viszont felerősödött az érdeklődésem a politika történései iránt és a nyolcvanas évek legvégén már nem is lehetett kikerülni mindezt. Később két nagy tüntetés, az erdélyi falurombolások elleni tüntetés és a vízlépcső-tüntetés 1988-ból (az előbbi idején még katona voltam, de éppen Budapesten, eltávozáson), valamint Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése szintén meghatározó élmény, és itt az élmény szót aláhúznám. Már csak azért is, mert sokszor kerül szóba, hogy minálunk nem volt rendszerváltás-élmény, vagy katarzis, vagy efféle, és ezt későbbi problémáink (például az úgynevezett megosztottság) egyik okaként is szokták emlegetni. Ezzel nem értek egyet, szerintem volt átélhető, „levehető“ része a rendszerváltásnak, volt élmény, közösségi is, ha úgy tetszik, apróbb-nagyobb katarzisok sora.  (Tanulságos az is, hogy az Erdély-tüntetés mennyire mentes volt a revizionista, irredenta hangoktól.) Nem hagyható ki ebből az sem, ami Csehszlovákiában, Kelet-Németországban és Romániában zajlott közben, s hogy azok az események közvetlen kapcsolatban voltak a magyarországi változásokkal is. Szép lassan a média is átélhetővé tette mindezt, tehát ugyanúgy része a mi rendszerváltásunknak is. Végül hadd illesszek ide még egyetlen személyes epizódot. Kádár János halálhíréről a rádióból értesültem. A rádiókészülék egy nyilvános helyen szólt, a Fazekas utcai Patyolatban. Azaz egy tisztítóban. Abban a pillanatban arra gondoltam, ez a legjobb hely, ahol  erről a hírről értesülhettem.

 

Változott-e, és ha igen hogyan, és minek a hatására a rendszerváltásról, a rendszerváltás eszméiről alkotott képed az utóbbi 20 / 10 / 5 / 1 évben?

 Az utóbbi két kérdésre egyben válaszolnék. A mából tekintve, egyértelműen felértékelődött számomra a rendszerváltás. Mint történelmi esemény, mint szellemi teljesítmény és mint kulturális-civilizációs fordulat is. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy sosem tartottam érvényesnek a rendszerváltás lekicsinylő, akár ironikus-cinikus intrepretációit (gengszterváltás és hasonlók), valamint a rendszerváltást kétségbe vonó, obskurus kiegyezés- és összeesküvés elméleteket sem, a „nagy alkuról“ szóló fejtegetéseket. Sokkal komplexebb folyamat a rendszerváltás egésze, amúgy pedig számomra valóban az alapkérdésekre mutat vissza mindig. Kik vagyunk, hol élünk, és persze a szabadság, egyenlőség, testvériség fogalmaira és a belőlük fakadó problémákra. Az aktuálpolitikai következményeket  másodlagosnak tartom.  A fent említett felértékelődés fő okát pedig abban látom, hogy 2o1o óta annak vagyunk tanúi, az új kormányzat hogyan jelentékteleníti el a rendszerváltás pillanatát, folyamatát és eredményeit. Hogyan vonja kétségbe megtörténtét, hogyan igyekszik manipulálni (visszamenőleg) a folyamatot, maga felé hajlítani a történelmet, idomítani a szereplőket és – félve a jövőtől –, hogyan próbálja gyerekeink fejébe  is beleverni saját történelemszemléletét és társadalomképét. Felháborít az is, hogy 1944-től 1989-ig kimetszené az időt, és hogy az „átmenet zavaros húsz évének“ minősíti az 1989 utáni időszakot, csak, hogy önmagát valamiképp definiálni legyen képes. Ostoba és manipulatív interpretációk ezek. (Nem utolsósorban pedig oly ismerősen idézik fel a rendszerváltás előtti idők módszereit.) Amit elhazudnak, óhatatlanul tisztább színben tűnik föl, amit el akarnak lopni, arról hirtelen eszünkbe jut, hogy milyen értékes, amit le akarnak rombolni, az fájóan hiányozni kezd. Ez is félrevihet, természetesen, mégis, azt kell mondanom, hogy a XX. századi magyar történelem legnagyobb pozitív teljesítménye, ha úgy tetszik, közös teljesítményünk kapcsolódik a rendszerváltáshoz. Szabadság lett és kiépült a liberális demokrácia intézményrendszere. Akkor is, ha helyenként problematikus és ellentmondásos – mitől is ne volna az, nincsenek vegytiszta folyamatok a történelemben, hogy ezt a közhelyszerű igazságot rángassam ide. Ha elfogadjuk, hogy a rendszerváltás valamiképp egy euforikus pillanat, akkor kétségtelen, hogy az utána következők felfoghatók kijózanodási tüneteknek is. Kinek-kinek máskor jött el a macskajaj, az MDF árvalányhajas avíttságánál, az MSZP és az SZDSZ 1994-es koalíciójánál, vagy a Fidesz jobbratolódásánál, Őszödnél, az utcai harcoknál, vagy éppen ma. Nem valami dicső eseménysor az egész, valóban. De a legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy a kialakult liberális demokrácia intézményrendszeréről ne mondjunk le egy kézlegyintéssel, márpedig most efféle történik, Alkotmánybíróságostól kezdve, a szabad sajtóig megy minden a levesbe. Azt a kérdést pedig – amit a Tranzit is felvetett –, hogy az 1989 körüli társadalom- és gazdaságelméleti tudás miért nem volt elégséges ahhoz, hogy maradéktalanul beváltsuk a rendszerváltás ígéreteit, nos, azt tökéletesen érvényesnek tartom. Mint ahogy a rendszerváltás kritikai szemléletét is, hiszen magam is keresem annak okait, hogy, úgymond „hogy jutottunk ide?“. Az ide számomra egyrészt épp a jelenlegi új önkényuralom kibomlását jelenti, másrészt azt a gazdasági-társadalmi folyamatot, ami kőkemény konfliktusok és krízishelyzetek tucatjait termelte ki és hagyja hosszú idő óta megoldatlanul. A tömeges elszegényedéstől a korrupción át a rasszizmus felerősödéséig.  Attól tartok, ismét csak öncsalásba, léthazugságba menekül a társadalom.  Mindez egyben arra is figyelmeztet, hogy mifelénk a szabadság egyáltalán nem természetes állapot. A rendszerváltás után bő két évtizedig azt hihettük, hogy ha más nem is, az legalább természetes, van, adott, akár a levegő.


Hozzászólások kikapcsolva