Chuz Martínez

Dora García

Intézmények, intézménykritika és közönség – Szanyi Ágnes interjúja Chus Martínezzel és Dora Garcíával

Helyszín: Feszty-Ház, Magyar Képzőművészeti Egyetem

Mit taníthat nekünk a stand-up comedy és a monológ művészete, és hogyan kapcsolódik a művészeti intézmények működéséhez a „szabályszegés” és az „engedetlenség” fogalma? Milyen szerepet játszhat egy művészeti intézmény, mint a kortárs művészeti termelés helyszíne – a mai átalakuló kulturális térben?
Az előadók – Chus Martínez spanyol kurátor, a Frankfurter Kunstverein igazgatója és Dora García spanyol művész – a művészeti intézményeket nemcsak a kortárs képzőművészet bemutatásának és megvitatásának helyszíneként, hanem értelmezésre szoruló összetett társadalmi helyzetként vizsgálják. Olyan provokatív témákat vizsgálnak, mint a kiállítás-rendezés és a szabályszegés összefüggései, a rezidencia programok házfoglaló jellege, az írás, mint eszköz, illetve a közepes méretű intézmények és projektek viszonya a múzeumokhoz és „kunsthallékhoz”.

Chus Martínez és Dora García vitaindító szövege:

„A kultúra – mint a szórakoztatóipar új formája – terjeszkedése átalakította a teret, amelyben a művészek és a kurátorok működnek. Ha a kultúrpolitika jellemzőit figyelmen kívül hagyjuk, azt kockáztatjuk, hogy olyanok leszünk, akár a családi vállalkozásban üzemeltetett bolt
a szupermarket szomszédságában. Értelmetlen ugyanazért a társadalmi térért versengeni, mint amiben a szupermarket működik. Egyértelműen más térre van szükségünk, új kulturális ökológiára. Ugyanakkor annyira saját kis sarkunk védelmezésével vagyunk elfoglalva, hogy alig marad energiánk a nagy tett véghez vitelére. Ezért azt javasoljuk, hogy vessünk egy pillantást a stand-up comedy ipar egyik nagy mesterére. Egy estéről estére előadott monológ az ehhez nem szokott fülekre is hatással van…

Lenny Bruce-t, a stand-up comedy Jézus Krisztusát a művész és a közönség közötti bonyolult kapcsolat esettanulmányaként mutatjuk be. Kompromisszumokat nem ismerő szövegeinek provokatív, merész és őszinte (ellenségei szemében obszcén) jellege miatt, a politikai korrektséghez, az illemszabályokhoz és a konvenciókhoz való alkalmazkodás teljes visszautasítása, valamint az 1960-as évek radikális ellenkultúrája iránt érzett kölcsönös empátiája miatt 1961-től az 1966-ban bekövetkezett haláláig eljárás folyt ellene–. A stand-up művész az 1960-as években olyan mondatokkal kezdte monológjait, mint „Lehugyozlak benneteket!” (amire a közönsége éljenzéssel és tapsviharral válaszolt), vagy „Minden 20 év alattinak és 40 év felettinek meg fogom tiltani a belépést az előadásaimra”, vagy „Nem tudok 60 év feletti közönséghez beszélni. Az egyetlen dolog, amit mondani tudnék bárkinek, aki elmúlt 60, hogy Köszönöm, nem! Már ettem”, vagy – és ez az utolsó idézet – „Tudom, hogy egy beépített zsidó zsarut rejtettek a közönség soraiba, hogy megtudják, obszcén vagyok-e, amikor jiddisül beszélek”, mint mondtuk, mindezek a művész és célcsoportja közötti visszacsatolás összetettségének jó példái.
Az intézmény (a cenzúra, a kormány, a média, a rendőrség formájában), a művész (Lenny) és az (egyértelműen lojálisokra, a hitetlenkedőkre és a felháborodottakra oszló) közönség közötti törés egyszerűen lefordítható napjaink intézménykritikai tájképére.