A zágrábi WHW (What, How, and for Whom) kurátorcsoport – Ivet Čurlin, Ana Dević, Nataša Ilić és Sabina Sabolović – a maga kimondottan politikus és kritikus hozzáállásával számos olyan politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális problémát vet fel témaként, amelyeket az a társadalom termel ki, amelyben él és dolgozik. Úgy is mondhatnánk, hogy tevékenységükkel az uralkodó diskurzusokat megingató nézeteket és megközelítésmódokat népszerűsítenek. A mostani interjúban a budapesti tranzit-szemináriumot vezető két WHW-taggal, Natasa Ilić-csel és Ivet Čurlinnal idéztünk fel néhányat e tematikák és álláspontok közül.

Plakát a Kommunista Kiáltvány 152-ik évfordulójára rendezett kiállításhoz, Dejan Kršić készítette – forrás: http://www.whw.hr/whw/index.html

H. B.: A szeminárium a WHW kurátori kollektíva által rendezett kiállítások és az ezekben felvetett témák köré szerveződött. Az egyik ilyen fontos témátok a kulturális geopolitika. A WHW tevékenysége egyrészt különálló kulturális egységnek tételezi „a Balkánt”, másrészt egy olyan szándékot sejtet, amely mintha a korábbi “jugoszláv” kulturális egységet kívánná újra életre kelteni – ráadásul egy olyan időszakban, amikor az efféle szándékot sokan nosztalgikusnak, vagy éppen gyanúsnak gondolják. Szerintetek, mi lehet a pozitív hozadéka egy korábbi geopolitikai keret kulturális rekonstrukciójának, és vajon az utóbbi években látott, nyugati kurátorok és intézmények által szervezett „Balkán-kiállítások”1 előmozdítják-e ezt a törekvést?

WHW: Munkánk során mindig is arra törekedtünk, hogy ennek az általunk közösnek gondolt kulturális térnek a kommunikációs csatornáit újra megnyissuk. Ennek jótékony hatása egyértelműen az, hogy felszakadozhat az a fojtogató és xenofóbiás közeg, amelybe belekényszerültünk. Az utóbbi években a nyugati intézményben bemutatott nagy, Balkán témájú projektek mindegyikére a jugoszláv háború miatti rossz lelkiismeret, illetve az európai Balkán-misszió teljesítésének szándéka nyomta rá a bélyegét. Világos, hogy a „Balkán” jelölő jó ideje levált eredeti jelöltjéről, és földrajzi megnevezésből a történelem egyik legderogálóbb terminusa lett. A kilencvenes évek során további társadalmi és kulturális jelentésrétegek rakódtak rá, melyek hatására egy szimptómává vált, amely megtestesítette mindazt a rosszat, ami ugyan európai, de nem fér össze az „Európai Unió” steril (multi)kulturális harmóniát vizionáló utópiájával.

Másrészt a Balkán egy afféle szűzföld megtestesítőjévé vált, amelynek dinamizmusa, életereje és „autentikus” létformája kihívást jelenthet a Nyugat kiüresedett fogyasztói társadalma és dekadens művészete számára. Az Európán belüli „másikként” a Balkán(i)nak az lett a szerepe, hogy a nyugati önképet egységesnek és koherensnek láttassa, és elfedtesse, hogy valójában a Nyugat is sokféle összetevőből álló labilis rendszer, amelynek szintén megvannak a maga központjai és perifériái, és azokban is olyasféle antagonizmusok működnek, amelyek a mai társadalmak mindegyikében megtalálhatók.

Amikor kulturális geopolitikáról beszélünk, arról se feledkezzünk meg, hogy a marginális régiókból érkező művészek vagy kurátorok esetében – és tulajdonképpen az egész világnak az Egyesült Államokon és „Nyugat-Európán” kívül eső része marginálisnak tekinthető – mindig megjelenik az az elvárás, hogy ők a régiójukat „képviseljék”. Ettől pedig az ilyen helyekről származó művészeti tevékenységet „dokumentumnak”, a „Másik” létezését tanúsító bizonyítéknak tekintik – jóformán az egyes „küldő” társadalmak állapotáról tudósító antropológiai-szociológiai adatnak, ami aztán meglehetősen kétes helyzetet eredményez. Viszont az ember dönthet úgy, hogy mégis elfogadja azokat a felkéréseket, amelyekről kezdettől fogva tudható, hogy identitás- és regionális alapokon szerveződnek, és ezután próbálja megtalálni, hogyan lehet a meglévő hierarchián belül a kulturális tevékenység új módozatait megteremteni és új viszonyrendszereket felépíteni. A WHW egyik taktikája az, hogy adott esetben elfogad ugyan egy horvát művészeti kiállítás rendezésére szóló felkérést, ám utána teszi a maga dolgát, és azzal például, hogy más országok művészeit is meghívja egy ilyen kiállításra, világossá teszi, hogy a horvát művészeti produktumokat tágabb kontextusban kívánja láttatni. A másik lehetőség az, hogy egyszeri „reprezentálások” helyett inkább olyan hosszú távú kapcsolatok kiépítésére törekszünk, ahol esély nyílik a kulturális „fordításra”. Ez azokra a kiállításainkra érvényes, amelyek egymásból nőnek ki, és úgy fejlődnek-alakulnak tovább; ilyen volt például az a kiállítássorozat, amelyik a New York-i Apexartban megrendezett Looking Awryval [Összevont szemöldök / Ferde szemmel] indult 2003-ban, Zágrábban folytatódott, a Galerija Novában a Repetition: Pride and Prejudice [Ismétlés: Büszkeség és balítélet] című bemutatóval, és 2004-ben, a belgrádi Kortárs Művészeti Múzeum Szalonjában a Side-effectsszel [Mellékhatások] zárult.

H. B.: Egy másik nemzetközi csoportos kiállításotok a Normalization [Normalizáció] címet kapta. Észrevehető volt-e valamilyen különbség aközött, ahogyan a felkért „keleti” illetve „nyugati” művészek értelmezték ezt a terminust?

WHW: 2000-ben, pár évvel a balkáni háború vége után a szélsőjobb kormányok Horvátországban és Szerbiában is elveszítették a választásokat, és elkezdődött a „normalizáció” folyamata. Charles Eschével és Vasif Kortunnal folytatott beszélgetéseink során fogalmazódott meg a gondolat 2004 körül, hogy belekezdjünk egy olyan projektbe, amely a normalizáció különböző országokban érvényesülő aspektusait járná körül. Esche akkoriban a malmöi Rooseum, Kortun pedig az isztambuli Platform Garanti igazgatója volt; végül időbeli és anyagi korlátok miatt nem jött létre közös projekt, viszont mindegyik intézmény megrendezte a témához kapcsolódó kiállítását.
Zágrábban a Normalizáció-projekt egy kerekasztal-beszélgetéssel kezdődött, amelyet a kiállításon túl egy előadássorozat is kísért.² Minden bemutatott mű a normalizáció más-más vetületével foglalkozott, kezdve a test mindennapi normalizációjával egészen a háborút követő politikai normalizációig (vagyis inkább a folytatódó konfliktus tagadásáig?), és mindegyikben fontos volt, hogy szorosan kapcsolódott ahhoz a kontextushoz, amelyben létrejött. Így tehát nehéz a „keletiek” és a “nyugatiak” felfogása közötti különbségről beszélni.
Ami a horvátországi közeget illeti, azt volt a legérdekesebb megfigyelni, hogy a politikai közbeszéden belül milyen kontextusokban fordul elő a normalizáció fogalma: hogyan aktiválódik, majd hogyan változik idővel a jelentése, mennyiben szolgálja a liberális kapitalizmus és a parlamentáris demokrácia legitimációját, illetve annak egyetlen elfogadható megoldásaként, a politikai tudat optimumaként való feltüntetését. A liberálkapitalista normalizáció úgy működik, mint egyfajta ideológiai interpelláció: minket senki sem „kényszerített”, hogy derék liberálkapitalista, szabadpiaci szereplőkké váljunk – mi magunk „akartunk” azzá lenni, azt álmodva, hogy ettől nyomban a „normális világ” része leszünk. A horvát szociáldemokrata párt választási kampányának egyik szlogenje így szólt: „Úgy élni, mint a normális világ.” Vojislav Koštunica pedig, aki a 2000-es választásokon Milošević legyőzésével lett szerb elnök, azt ígérte kampányában, hogy országa népe majd „unalmas társadalom” lesz, akárcsak az Európai Unió liberális berendezkedésű országai. És persze senki sem kérdezett rá, hogy mi lesz az ára a normalizációnak, így pedig annak nemszeretem következményei – a munkanélküliség, a szegénység, a bűnözés, a társadalmi rétegek leszakadása, a szociális háló és az egészségbiztosítás meggyengülése, a konzervatív hullám, valamint az etnikai, faji és szexuális különbözőség iránti intolerancia felerősödése – nem úgy értékelődnek, mint a liberálkapitalista rendszer lényegi velejárói, hanem mint puszta „mellékhatások”.
A normalizáció mint ideológia a beleegyezés és a konszenzus megszerzésén áll vagy bukik. Éppen az az egyik legfőbb ideológiai csapda, hogy a liberáldemokratikus-szabadpiaci normalizációt csaknem természetes folyamatnak állítják be: lassú, fokozatos, feltartóztathatatlan, visszafordíthatatlan, emberi erők és vágyak egyszerűen nem téríthetik el, így aztán majdhogynem észrevétlenül és reflektálatlanul megy végbe.

H. B.: Egy másik kiállításotok egyféle kollektív kreativitás lehetőségeit kutatta. Ti hét éve dolgoztok együtt; könnyűnek találjátok az együttműködést? Milyen nehézségek merülnek fel esetenként, és hogyan oldjátok meg azokat?

Plakát a Kollektív Kreativitás kiállításhoz, Dejan Kršić készítette – forrás: http://www.whw.hr/whw/index.html

WHW: Valamiért mindenkit az érdekel, hogy na, mik az együttműködés nehézségei, mik a konfliktusforrások? Ezzel szemben mi inkább Victor Misiano „intézményesült barátság”-gondolatából indulunk ki, amely a szolidaritásra és a bizalomra apellál, s utal arra a jórészt spontán módra is, ahogy az együttműködésünk az első WHW-kiállítás idején elkezdődött; ez a What, How and for Whom, on the occasion of the 152nd anniversary of the Communist Manifesto volt [Mit, hogyan és kinek – a Kommunista Kiáltvány 152-ik évfodulója alkalmából], s innen vettük a kollektíva nevét is. Az ötlet, hogy tartósabban is együtt dolgozhatnánk, abból a lelkesedésből nőtt ki, amellyel ezen az első kiállításon dolgoztunk, és hogy felfedeztük, mennyi mindenben értünk egyet, ugyanazon a politikai platformon vagyunk. És amint elkezdtünk együtt dolgozni, rögtön világossá is vált, hogy együttműködve olyasmit vagyunk képesek megoldani, amit egyenként nem tudnánk elérni: a kortárs művészet számára új helyszíneket tudunk teremteni és megszólalásmódokat kialakítani, amivel talán a horvátországi begyepesedett és zárt művészeti intézményeket is fel tudjuk rázni. Az önszerveződés lehetősége fantasztikus dolog, és úgy tűnik, ezzel a gondolattal egyáltalán nem vagyunk egyedül. Sőt egy helyileg szerveződő tágabb, nem intézményi szcéna része vagyunk: a „Zágráb – Európa kulturális fővárosa 3000” elnevezésű kollaboratív platformnak nyolc, a kultúra különböző területén működő szervezet a tagja,³ és 2003-as létrejötte óta számos olyan helyi és nemzetközi együttműködésen alapuló eseményt hívott életre, amelyek a kulturális termelés uralkodó modelljeinek hiányosságaira hívják fel a figyelmet. A platform ezen kívül a horvát kultúrpolitika befolyásolását és átalakítását célzó tevékenységet is folytat.
Az együttműködés kedvező vonásainak hangsúlyozásával persze nem akarjuk az esetleges nézeteltérések vagy konfliktusok meglétét tagadni. Ezek ugyanakkor mindenfajta kollektív cselekvés szervező elemei közé tartoznak, amennyiben az nem kíván dogmatikussá válni. A legfontosabbnak pedig azt tartjuk, hogy a dolgok folyamatos megbeszélésén és a véleményegyeztetéseken keresztül jön rá az ember, hogy – Jon Hendrickset idézve – „a közösség sokkal több, mint részeinek összege”.

H. B.: Arról már röviden szóltunk, hogy első közös kiállításotok a “What, How and for Whom”, a Kommunista Kiáltvány 152-ik évfodulója alkalmából jött létre. Sokszor kifejezésre juttatjátok azt a nézeteteket is, miszerint a művészet társadalomformáló cselekvés, a művész pedig felelősen gondolkodó egyén. Mindez a marxista világnézet elemeit hordozza, s mint ilyen, határozott politikai nézőpontot jelöl ki.

WHW: A politikai bal- és jobboldal közötti különbségtétel egyre értelmezhetetlenebbé válik, sőt adott esetben épp a kortárs társadalmak valóban lényeges politikai kérdéseinek megfogalmazását nehezíti meg, amitől aztán az ember egyáltalán nem akar az aktuális politika bármelyik táborával azonosítódni. Másrészt viszont a horvát társadalomban elfogadhatatlan mértékű tolerancia, sőt dicsőítés övez olyan pozíciókat, amelyeket bármely politikai szótár szélsőjobbosként minősítene. Tisztában vagyunk azzal, hogy baloldaliaknak mondanak minket, mivel számos projektünk az említett jelenségekkel és eseményekkel szemben foglal állást, és politikai orientációnk elég világosan ki is olvasható a kiállításainkból meg a publikációinkból.

H. B.: A szemináriumon elhangzott az is, hogy szervezeti és működési stratégiátok jó részét a művészeten kívül tevékenykedő civil szervezetektől tanultátok el. Hangsúlyosan társadalmi-politikai irányultságú projektjeitek zömét mégis hagyományos kiállítóterekben mutatjátok be. Vajon az a meggyőződés húzódik e mögött, hogy e klasszikus bemutatási terekre igenis szükség van még? Milyen további tényezők játszanak közre ebben?

WHW: Annak oka, hogy a kortárs művészeti gyakorlat még mindig nem hagyta el teljesen a régóta vitatott „klasszikus” kiállítóhelyeket, nemcsak a művészi megmutatkozás intézményi mechanizmusaiban keresendő, hanem abban is, hogy éppen a kiállítás mint „műfaj” lehet – és kell is hogy legyen – alkalmas a változó társadalmi modulációk megragadására és kreatív újraformálására. A WHW által 2003 óta vezetett zágrábi Galerija Nova tudatosan épít azokra a lehetőségekre, amelyeket a „white cube” az interakciós folyamatok különböző formái számára jelenthet. Szakítva azzal a bemutatási gyakorlattal, amely a műalkotást befejezett és megkérdőjelezhetetlen gesztusként kezeli, a program azáltal próbálja átírni és megkérdőjelezni a galéria homogénnek és közömbösnek tételezett terét, hogy nyit az átmeneti térfoglalás és -kisajátítás különböző formái felé. S ami még ennél is fontosabb, ez az elv olyan hivatkozási keretként szolgál, amelyből kiindulva a társadalmi, történeti, gazdasági és kulturális viszonyokat illető új kérdések és gondolatok fogalmazhatók meg. Végül pedig a befogadás alapvető körülményeinek radikális átalakíthatóságát célzó vizsgálódás összetalálkozik a művészet politikai lehetőségeire vonatkozó kérdéssel. E lehetőségek között nemcsak bizonyos érzékeny társadalmi problémák felmutatására irányuló készség szerepel, hanem az ellenállás és a közösségi lét lehetséges új formáinak kialakítása is. Ebben az értelemben a galéria tere a társadalmi láthatóság és az intenzív cserefolyamatok városi közterének tekinthető; olyan helynek, ahol mindenfélét lehet látni, mindenféle történik, ahol egyaránt lehet időzni, beszélgetni, vitatkozni vagy egyszerűen csak lenni.
Azt reméljük, hogy sikerülhet a létező rendszeren belül a művészeti tevékenység és a kritikai gondolkodás számára más módozatokat megengedő tereket megnyitni. Már hét éve dolgozunk együtt, és kezdjük érezni, hogy a magunk működési struktúráján is újítani szeretnénk, de erről még nincs közelebbi elképzelésünk, ezen még gondolkodnunk kell. Az azonban biztos, hogy nyitva kívánjuk hagyni a lehetőséget, hogy újragondoljuk a tevékenységünket olyankor, amikor valami nem sikerül túl jól, de olyankor is, amikor épp nagyon is jól működnek a dolgaink.

Plakát, Dejan Kršić készítette – forrás: http://www.whw.hr/whw/index.html

H. B.: A tranzit.hu által kialakított 2-3 napos szeminárium-formáról mi a véleményetek: hogyan éreztétek magatokat ebben a viszonylag szokatlan kommunikációs helyzetben?

WHW: Tetszett nekünk ez a felállás, mert a lassan bontakozó háromnapos struktúra lehetővé tette, hogy sok videomunkát és filmet is levetítsünk, és ezekről beszélgessünk, túl azon, hogy a projektjeinkkel kapcsolatos gyakorlati és elméleti kérdésekkel, valamint a projekteket körülvevő geopolitikai környezettel is volt időnk részletesen foglalkozni. A nyitó nyilvános előadást és a szintén „bevezető” jellegű első szemináriumi napot követő második és harmadik nap beszélgetései során már mi is, és a résztvevők is fesztelenebbek és nyitottabbak voltunk. Számunkra azért is nagyon értékes volt ez a helyzet, mert így a magyar művészeti szcénáról és társadalmi közegről is képet kaphattunk, és felfedezhettük a Horvátország és Magyarország közötti hasonlóságokat és markáns különbségeket – különösen ami a közép-kelet-európai posztszocialista átalakulásról alkotott nézeteket illeti. A szeminárium révén nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi társadalmi, gazdasági és kulturális transzformációt kutató projektjeinknek a jövőben még inkább túl kell lépniük az exjugoszláv kereteken, s ehhez a térség kultúrmunkásaival folytatott hosszú távú kutatómunkára és eszmecserékre lesz szükségünk.