Várnagy Tibor, művész-kurátor, 1957
Author: zsuzsa
Milyen szerepet játszott a rendszerváltás a szakmai pályafutásodban?
Maga a rendszerváltás nem jelentett közvetlen változást, értve ez alatt, hogy a Liget Galéria helyzete, pozíciója nem változott. A költségvetésünk, a fizetésünk, a lehetőségeink változatlanok maradtak, de volt néhány év, mikor hirtelen – és a korábbiakhoz képest – gyakrabban szerepeltünk a tévében, ahova korábban sosem hívtak, s ahonnan sosem jöttek hozzánk, mintha nem is léteztünk volna.
89-től kezdve váltunk számukra érdekessé, a Hejettes Szomlyazók csoport, és a Liget is: http://www.dailymotion.com/video/xfecfl_beszelgetes-john-p-jacobbal-1990_creation
Később ez az érdeklődés ismét csökkenni kezdett, és – ha jól emlékszem – 2007 óta ismét nem jelentünk meg a tévében (nem mintha hiányolnám).
Az első komoly változás, amire emlékszem, hogy hirtelen annyira megdrágultak a vonatjegyek, hogy már nem igazán engedhette meg magának az ember, már legalábbis, aki egy olyasféle tanári fizetésből él, mint én, hogy a saját konyhapénzéből vegyen egy jegyet magának Varsóba, vagy Bécsbe.
Hirtelen gomba módra szaporodni kezdtek a galériák, amelyek többsége jobb helyen feküdt, jobban felszerelt volt, s nagyobb költségvetéssel dolgozhatott, mint mi. Ennek megfelelően a 80-as évekbeli látogatottságunk a negyedére csökkent. Onnan tornásztuk vissza magunkat oda, ahol most tartunk, hogy kb. fele annyian nézik meg 4 hetes kiállításainkat, mint a 80-as években kéthetes bemutatóinkat. Gondolom, mert a kortárs művészet iránt érdeklődők száma az elmúlt két évtizedben nem nőtt ugrásszerűen, hanem nagyjából ugyanaz a néhány tízezer ember nézi meg, immár több intézmény, több programját.
A 80-as években kéthetes kiállításokat rendeztünk, 17-19 bemutatót egy évben; a 90-es évek elejétől lettek előbb három, majd négy hetesek kiállításaink, amiben alighanem az is közrejátszott, hogy az új galériák kivétel nélkül a Szépművészeti Múzeum – Műcsarnok – Városliget vonalától a Duna felé, a városközpontban nyíltak. (A 80-as években az V. kerület déli fele számított városközpontnak, a 90-es évek végére ez kitolódott, így ma a Liszt Ferenc tér, az Oktogon, és a Nagykörút is annak számít.)
Ami látványos változás, hogy ma már nincs zsűri, ill. nem zsűriköltelesek a kiállítások, de ezt nem a rendszerváltás törölte el, hanem a Kádár rendszer utolsó éveiben egyszercsak eliminálódott.
Nem is tudom mikor, de úgy rémlik 88-ban már nem kellett zsűrijegyzőkönyveket csinálni, és éves statisztikai beszámolókat sem.
Ez utóbbit néhány éve visszahozták (anélkül, hogy átgondolták volna, mit miért kérdeznek).
Arra, hogy kiállításokat tiltsanak be, vagy bármi balhé kerekedjék kortárs művészeti művek körül, a 80-as évek közepe óta nem volt példa (leszámítva, hogy Kadát egy utcai akciója miatt 88-ban még bevitték a rendőrök – többszöri szóbeli figyelmeztetés után -, és elverték a Szalai utcai rendőrkapitányságon):
https://picasaweb.google.com/104463859075418419729/AHeEttesSzomAzokSzenvedeEsElete?authkey=Gv1sRgCO6E4qSq4o_rWA#5643385350032697506
https://picasaweb.google.com/104463859075418419729/AHeEttesSzomAzokSzenvedeEsElete?authkey=Gv1sRgCO6E4qSq4o_rWA#5643270169489742770
Rögtön kiderült, h ilyesmik Lengyelországban is léteznek, így ismerkedtünk meg a Lódz Kaliska csoporttal, ill. előbb az ő Tango című lapjukkal. Számomra anno forrásértékű publikáció volt (az AL számain túl) Perneczky Géza Hogy van avantgard, ha nincs, vagy pedig fordítva c. kötete, ami – a korabeli szaklapokhoz, szakkönyvekhez képest – meglehetősen komoly áttekintést nyújtott a 60/70-es évek kortárs magyar és nemzetközi művészetéről (miközben olykor azért ott is jött 1-2 cikk, mint Beke, Keserű esszéi a Mozgó Világban). A párizsi Magyar Műhely által kiadott Hajas katalógus, és általában is egy csomó lapszámuk, amelyben Erdély Miklós szövegeit hozták, Beke esszéjét Szentjóby Kentaurjáról.
A Buddhista Missziónak is voltak érdekes kiadványai, a különféle szent szövegek mellet Tóth Gábor koanjai stb., léteztek egyetemi és más félhivatalos/marginális publikációk, antológiák, Hamvas kéziratok. Ezek barátokon, kollégákon keresztül terjedtek, akár csak a Trabant, a Bizottság, vagy az Európa Kiadó felvételei, amelyeket mi magunk is másoltunk és terjesztettünk tovább hosszú és tartalmas szakmai beszélgetések zajlottak, olykor nyilvánosan (Fiatal Művészek Klubja, TIT Kossuth Klub, jut eszembe, én a 70-es évek derekán hallgattam egy nagyon jó előadássorozatot a 20. század hazai képzőművészetéről a Kossuth Klubban, a Közgáz filmklubjában láttam Jean Vigo Nizza filmjét stb), gyakrabban baráti körökben.
A második nyilvánosság – szerkezetét tekintve – ugyanazon a hálózatiságon alapult, mint ma az internetes közösségi oldalak: internet hiányában persze mi a telefont, és a többi postai szolgáltatást használtuk, meg persze napi szinten találkoztunk egymással, szóval átjártunk egymáshoz, s aztán együtt mentünk megnyitókra, vetítésekre, pódiumbeszélgetésekre, előadásokra, kocsmákba (most ahogy így belegondolok, valószínűleg ebben is benne lehetett, hogy kaja, pia, mozijegy stb., minden sokkal olcsóbb volt).
Ha jól emlékszem Tamás Gáspár Miklós írta le először, és tán 1999/2000-ben, hogy a rendszerváltás megbukott, ami akkor sokaknak nagyon meghökkentő/provokatív állításnak tűnhetett. Ami engem illet én nagyon derűlátó voltam 89/90-ben, mert úgy nézett ki, hogy mi jóval előnyösebb pozícióból indulunk neki a változásoknak, mint a többi kelet-európai szovjet rendszerű államkapitalista ország. Mindenekelőtt létezik egy különféle árnyalatokat megjelenítő politikai ellenzék; van adórendszerünk, gazdaságunk felében-harmadában piaci elveken működik; végül, de nem utolsó sorban a kultúra már a 80-as években liberalizálódott, egyre inkább autonommá / függetlenné vált a politikai irányítástól. A 80-as évek végének Budapestje Kelet-Európa kulturális központja volt (pl. 1984 óta dolgozott Pesten a Soros Alapítvány, és egyáltalán, Budapesten már mindent szabad volt csinálni – leírni, bemutatni -, amit Csehszlovákiában, Lengyelországban, az NDK-ban, Romániában, Bulgáriában, na és a nagy Szovjetunióban nem).90/91-től kezdve ezt a pozíciónkat nagyon gyorsan elvesztettük, s azt hiszem azért, mert az új politikai elit erre abszolút nem figyelt oda. Hankiss Elemér néhány hete arról beszélt, hogy nálunk tulajdonképpen az első pillanattól beindult az a hatalmi rivalizálás, ami egyfelől nagyon gyorsan, nagyon sok mindent tönkretett (sajtót, rádiót, tévét, színházakat, mozi-hálózatot, filmgyártást stb.), miközben végig alapvetően koncepciótlan, és stratégiátlan maradt.Az én első konfliktusom az új politikai elittel a Polifónia keretén belül kerekedett: beadtunk egy tervet (<em>Padlópéldázatok 2: Tanulmányok a krétakörhöz</em> címmel), amit a Fővárosi Bíróság Markó utcai épületében szerettünk volna megcsinálni (az akkor még nem volt lezárva, nyilvános tér volt). A tervet elfogadta, és megvalósításra/támogatásra alkalmasnak ítélte a szakmai zsűri, majd egyszercsak le lett fújva az egész. Mint kiderült, e mű bemutatását, Dornbach Alajos, szadeszes országgyűlési képviselő, aki akkor a Soros kuratóriumának is tagja volt (és a Polifóniát a Soros Alapítvány kezdeményezte) fújta le, mondván, hogy az ‘sérti a bíróság tekintélyét’:
https://picasaweb.google.com/104463859075418419729/TbbPortfolio?authkey=Gv1sRgCMO4vund3s7oVg#5677050559806591986
Erre levelet írtunk neki, melyben próbáltunk rámutatni, hogy szerintünk téved, illetve javasolni egy részletesebb egyeztetést (hol, mely pontját érzi sértőnek, hátha átalakíthatjuk, vagy módosíthatunk rajta), de nem, részéről ennyi.
Végül a Tanítóképző Főiskola egyik folyosóján csinálhattuk meg a tervezett mű egy részletét, ami természetesen nagyon nem ugyanaz a kontextus, mint a Markó Franz Kafka korabeli épülete, és annak belső terei.
Dornbach beavatkozása pedig a klasszikus esete annak, amikor egy az adott területen laikus politikus, a maga laikus érveivel fölülbírál egy szakmai döntést, ti. a Polifónia kurátorcsapatának döntését az ilyesféle esetek kapcsán eleinte azt gondolta az ember, hogy OK, ez még egy fiatal demokrácia, előfordulhatnak benne ‘balesetek’.
93-ban azonban már túl voltunk a Csurka dolgozaton (1992. augusztus), Göncz kifütyülésén (1992. október 23.), ami aztán az un. médiaháború címen folytatódott, s tulajdonképpen 2000-ben ért véget, mikor Bánó ugyan pert nyert Pálfy G. Istvánnal szemben, de ez természetesen nem jelenthette azt, hogy vissza lehetne állítani a televízióban az 1992 októbere előtti állapotokat.
Millió példát lehetne sorolni, melyek közül én elsőként a budapesti hajléktalanság, és a gyors elszegényedés problémáját említeném, mert ez is nagyon látványosan a rendszerváltás terméke volt, és persze látni/tudni lehetett már akkor is, hogy Magyarországon nőnek a leglátványosabban a jövedelemkülönbségek, hogy minden más országhoz képest nálunk a legmagasabb a presztízsfogyasztás.
Aztán lehetne említeni a NATO csatlakozást megerősítő népszavazás körüli swindlit (ott a népszavazást megelőző hónapokban alakították úgy át a törvényt, hogy az kellő érdeklődő hiányában is érvényes legyen, miközben az Alba kör, és más, a csatlakozást ellenző civil csoport meglehetősen szakszerű érveit nem engedték a médianyilvánosságban megjelenni). Ennek kapcsán említhetném a korporatív sajtószabadság fogalmát, az értelmiség korábbi társadalmi szerepének teljes leértékelődését, és végül azt, ahogy az ország lakóinak egyre nagyobb hányada esik ki az amúgy is döglődő szociális rendszerből (oktatás, egészségügy). S minthogy tájékozatlan, analfabéta, elszegényedett, beteg, depressziós lakossággal nem lehet működő demokráciát, működő gazdaságot csinálni (s a politikai elitben meg se fogalmazódtak ilyes ambíciók), TGM kijelentése számomra már 1999/2000-ben is kellően megalapozottnak tűnt.
De akkor még lehetett abban reménykedni, hogy majd az EU-ban, majd amikor az EU szakemberei számára is átláthatóvá válik, mi folyik itt.
És most szerintem valahol itt tartunk, miközben az egész folyamat felgyorsult, és az EU jövője is bizonytalan.