El-Hassan Róza, képzőművész, 1966
Author: zsuzsa
Máig is mélységes irracionális bűntudat tölt el, amikor eszembe jut, hogy én robbantottam ki a diákforradalmat a képzőn. Kezdetben teljesen akaratlanul, majd később aktív részese lettem.
A diákforradalom úgy robbant ki, hogy beadtam egy külföldi, német pályázatra egy mappát, melyet az Magyar Képzőművészeti Főiskola egyetemi tanácsa bírált el. A zsűrizésnél jelen volt Szegedy-Maszák Zoltán diák és látta, hogy ki se nyitják a tanárok a mappákat, eleve le volt vajazva, hogy ki kapja meg az utazás lehetőséget.
Nyilvánosságra hoztuk az esetet és mintha egy lavinát indítottunk volna el. Egyik diáktanács követte a másikat, húsz évesen ott ültünk a Barcsay terem végében egy asztal mögött négyen, Csörgő Attila, akkori férjem, Bakos Gábor, Szegedy-Maszák Zoltán és én és velünk szemben a diákok tömege és beszédet tartottunk, legtöbbször Zoltán beszélt, jó szónok volt. Korrekt, de kemény ember.
Felvillan egy másik kép. Felfestettük a Képző előtt a járdára, hogy legyen inkább Jovánovics György a rektor. Ne Kiss István, az akkori igazgató. Kiáltványok, szabad tanárválasztás, több nyitottság. Ne legyen tanársegédből tanár. Sok részletre nem emlékszem.
Eszemmel tudtam, hogy ésszerű, szükséges a változtatás, de a sikerünk számomra végül nem mámor volt, hanem megrázó rossz élmény: az utolsó egyetemi tanács a régiekkel. Idős emberek, akik sírva fakadnak, összeomlanak. Tudtam, hogy az akkori rektor Kiss István felváltva öntött bronz Lenin szobrokat és szállított kerti törpét Amerikába. Mennie kellett, de mégis, mit ártott nekem ez az ember? Miért nekem kellet az eszköznek lenni, aki eltávolítja állásából? Félbetöri pályáját? A légkör borzalmas volt, és már nem volt visszaút. Szabados Árpád megkért minket a szünetben, hogy legyünk emberségesek.
Közben már ott volt a hatalmi űr, kik legyenek az új tanárok, akiket behívunk?
Részemről teljesen tájékozatlan voltam.
A kezdetektől fogva mellénk állt szociológus vagy apolitikai gazdaságtan tanárunk Chikán tanár úr, (keresztneve talán Bálint). Szegény már nem él azóta.
Listákat hozott nekünk a magyar avantgárd méltatlanul félreállított művészeiről. Emlékszem Maurer Dórára, Jovánovics Györgyre, Birkás Ákosra a listán, de elvitt minket Pécsre is, Bencsik István nevű szobrászhoz. A listája hosszú volt.
Csendes ember volt, és békés, kérésünkre próbált minél elfogulatlanabbul tanácsot adni, elvitt minket testvéréhez is, a közgáz egyetemre, Chikán Attilához a közgáz kollégiumába. Ott ültek egy asztalnál Deutsch Tamás és Fodor Gábor, akkoriban barátok, talán Orbán is, sokan. Deutschra és Fodorra konkrétan emlékszem, mert volt egy önképző kör a Közgáz kollégiumában, ahova a későbbi politikusok jártak vitatkozni és rendszerváltást tervezni. Beszélgettük velük.
Furcsa, de utána több hónap kiesik emlékezetemből. Talán nem voltam része. Jött az ősz, és mikor beiratkoztam az egyetemre már elindul az új tanszék, az Intermédia, Peternák Miklós és Sugár János vezetésével. Később többször mondtam külföldön, hogy nálunk a forradalom eredménye egy média tanszék lett. Peter Weibel is akkoriban alapította Frankfurtban a Media tanszéket, de forradalom nélkül.
Maurer Dórát és Jovánovics Györgyöt meghívták a festő ill. a szobrász tanszékre tanítani, de nem volt kezdetben állandó státusza senkinek. Chikán tanár úr csendesen visszavonult, később már alig láttam.
Jöttek a vendégelőadók, új tanárok, számomra legfőbb új jellemzőjük az volt, hogy ezek sosem isznak, nem úgy mint a korábbi búsuló művészek. Intellektuálisak. György Péter és Bacsó Béla és Peternák Miklós. Külföldiek is jöttek sokan előadni.
A sors iróniája, hogy egyéni karrierem a diákforradalomtól és a szerencsétlen pályázattól telesen függetlenül indult el. Lehet már előtte történt, nem is tudom. A teljesen apolitikus Valkó Margit egy külföldi vendéget kalauzolt végig a főiskolai műtermeken. Én ott kuporogtam a földön és absztrakt köröket építettem gipszből a padlóra: a “Víz” című munkát a diplomámhoz.
A vendég ott állt a hátam mögött, szólt, hogy nagyon tetszenek neki az objektek, majd odaadta névjegyét és mondta, hogy diploma után írjak neki, ha van kedvem Frankfurtba menni.
A forradalom lezajlott, közben diplomáztam festőszakon majd elkezdtem az Intermédia tanszéke járni, de nyugtalan voltam, ok nélkül mindenkivel veszekedtem, annyira megviselte idegeimet a diákforradalom, hogy teljesen aszociális és az új közösségre nézve szinte kártékony lettem.
Ekkor kezembe került a régi német névjegy, rajta egy név: Kasper König – mint megtudtam az akkori Staedelschule és később a kölni Ludwig Museum igazgatója. Pár hét múlva már Németországban voltam és Herr König még sokáig mondogatta miután kivitt, hogy “Róza immár sínen van.”
Szóval valahogy így adódott, hogy meghatározhatatlan bűntudatom van a diákforradalom kirobbantása miatt.
Utóirat – párhuzamos esemény:
Legszebb és maradandó élményem a 89-es események közül Nagy Imre temetése, Rajk összművészeti alkotása, a Műcsarnok oszlopai feketében, volt férjem Csörgő Attila és én virágot viszünk a koporsókhoz. Drága nagymamám Laurencsik Jánosné, született Darula Rozália pedig ül a kanapén. Vacsorázunk, majd este lát minket a TV-ben, örül unokáinak és végig csendesen sír, mert emlékezik 56-ra. Eljött a nap, amikor reménye valóra vált.
Második utóirat:
Abban a pillanatban mikor belépett a főiskolai műtermem ajtaján Valkó Margit, és Kasper König és valaki, akire nem emlékszem, még nem ismertem egyiküket sem, de valószínű, hogy már akkor megalakult a budapesti Knoll galéria, ami a rendszerváltás eredményének tekinthető, valamint az is, hogy az osztrák galéria munkatársa végigkalauzolhatja a (nyugat-)német egyetem igazgatóját a képzőművészeti főiskolán. Továbbá az is, hogy kimehettem fél évre magyar útlevéllel Frankfurtba tanulni, mert már leomlott a fal.
Harmadik utóirat:
Az, hogy Fodor Gábor és Deutsch Tamás, akik akkoriban egy asztalnál ültek a közgáz kollégiumában miért kerültek végül más-más pártba, nem tudom megmagyarázni, de a nagy és ideges összeveszésekben látom a rendszerváltás problémáinak okát. De mindez nagyon tájékozatlan, és nem politikai, hanem önéletrajzi tapasztalat.