Forgács Éva, művészettörténész, 1947

Author: zsuzsa

1988 májusában részt vettem a TDDSz, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete megalakításában és néhány további rendezvényén. Nagyon tavaszias hangulat volt, még akkor is, ha átderengett rajta az 1969-es bölcsészkari Kari Gyűlés emléke, a mi 68-as lázadásunké, amit azután Aczél egy mozdulattal  lesöpört a színről. 1988 június 16-án a Batthiány örökmécsesnél rendezett tüntetés is erős emlék marad. A Nagy Imre temetés erős szimbolikus esemény volt, ahol olyan szolidaritást lehetett érezni, végre először nyiltan, az utcán és a Hősök felé tartó tömött földalattin, mint addig, az én életemben, még soha.

1989 nyarától 1990 nyaráig, tehát a tulajdonképpeni rendszerváltás alatt nem voltam Magyarországon.

1990 nyarán már a választásokon is túl voltunk. Nagyon fontosnak tartottam volna, ha már nem forradalom vagy lázadás hozta meg a rendszerváltást, hogy szimbolikus esemény jelölje meg. Egy véletlen találkozáskor javasoltam Demszkynek, hogy a szovjet csapatok távozásakor Budapesten hirdessen meg egy várostakarítási akciót. Koszos volt a város, de nem ez volt a legfontosabb. Nem kellett volna más, mint egyetlen vasárnapra meghirdetni, hogy “Kitakarítjuk Budapestet”: mindenki mossa le a házkaput, az ablakokat, a járdát. Nem kellett volna más mint néhány lajtoskocsi és a legolcsóbb Tip mosogatószer szétosztása – biztos voltam benne, és most is így gondolom, hogy elsöprően népszerű lett volna, és lelkileg hozzásegítette volna a város lakóit ahhoz, hogy a magukénak  érezzék, ami egyébként csak történt velük. Demszkyt nem  érdekelte a dolog.

1990-ben Reményi József Tamás, felkért hogy legyek a Magyar Napló rendszeres művészeti kritikusa.  Bár az első nagy privatizációk már láttatták hogy semmiféle tiszta új világ nem lesz, ellenállhatatlan lehetőség volt szabadon irni az akkori új lapoknak.

Az Iparművészeti Főiskolán, ahol tanítottam, nagyon erősen részt vettem annak a kiharcolásában, hogy Pohárnok Mihály lehessen az új rektorunk. Ez a folyamat végülis lehangoló volt, nemcsak azért, mert politikai okokból nem sikerült, az MDF a maga emberét nevezte ki, hanem azért is, mert a gyűlések során észre kellett vennem, hogy nagyon sok kollégám számára egzisztenciális tétje volt annak, hogy akárki lesz az új rektor, túlélhessék a helyzetet. Nekem jelentéktelen állásom és fizetésem volt, nem voltam családfenntartó –  és látnom kellett, hogy ezek a politikai küzdelmek milyen kényszerű kompromisszumok jegyében zajlanak. Ezzel a tanulsággal ki is léptem az ilyen küzdelmekből.

1989-ben fejeztem be és 1990-ben jelent meg Bauhaus 1919-1933 c. könyvem, amely az utópikus- demokratikus alkotóközösség és a gyakorlat, ill. a politikai kontextus összeegyeztethetőségét vizsgálta. Nem a nagyközönségnek szóló könyv volt, de úgy érzem, csak a rendszerváltáskor jelenhetett meg, és végső soron arról szólt.

A képzőművészet területén a magángalériák megjelenése és a multimediális művek létjogának az elismerése döntő fordulatot hozott.

Az akkori értékelésem természetesen nemcsak pozitív, de, sok konkrét aggályt félresöpörve, nagyon lelkes is volt. Leesett rólunk az az abroncs, ami, mint hittük, az egyetlen akadálya volt a szabad, sokszínű, őszinte beszédnek. Ha elővesszük az akkori publikációkat, láthatjuk, milyen elsöprő alkotó energiák szabadultak fel, milyen szabad lett a nyelv, a beszédmód, a megszólalások hangja, holott akkor már több mint tíz éve relatív, az állam által cinikusan tolerált liberalizmus uralta a kultúrát. Mégis, csak a rendszer tényleges összeomlása adta azt az elementáris erejű tapasztalatot, hogy egy hatalomnak vége lehet.

Utólag úgy látom, a jelen rendkívül lehangoló politikai tanulságait most nem említve, hogy a progresszív magyar értelmiség elmulasztotta a maga lehetőségét, hosszútávú önállóságának, függetlenségének a megteremtését. A folyóiratok, amelyek közül sok Soros György mecénási tevékenységének köszönhette létrejöttét, nem a privát szférában kerestek támogatókat, nemigen közöltek reklámokat, hanem nagyrészt állami támogatásból (NKA) tartották (és tartják) fenn magukat. Bizonyos hogy voltak más kezdeményezések, pl. a Balkon  (amelynek eleinte Hajdu Istvánnal együtt, az ő felkérésére, társszerkesztője lettem volna ha 1993-ban nem hagyom el Magyarországot), eleve bankoktól szerzett induló tőkét. A legtöbb kulturális folyóirat azonban a mai napig állami támogatást kap, döntően abból tartja fenn magát, és nem valószinű hogy túlélné ha azt hirtelen  megvonnák tőle. Az állammal való ilyen szoros függelmi kapcsolatot elfogadhatatlannak találom, akkor is, ha nyilvánvaló hogy Magyarországon kicsi a mozgástér, korlátozott a szóbajöhető magántőke, ma pedig már kontrollált is – legalább meg kellett volna kisérelni, amíg politikai téren erre lehetőség volt, kialakítani egy fenntartható, a függetlenséget szavatoló támogatottságot. Ennek a saját közönség kinevelése is része lett volna.