Use your widget sidebars in the admin Design tab to change this little blurb here. Add the text widget to the Blurb Sidebar!

Nemes Csaba, képzőművész, 1966

Author:

Mielőtt belevágnék a feltett kérdések megválaszolásába, a címmel kapcsolatban szeretnék néhány felvetést tenni.

Befejezetlen (program)-e a rendszerváltás?

Bizonyos értelemben igen, máshonnan nézve egyáltalán nem. De lehet-e egyáltalán befejezni? Szerintem teljességében soha.

Egy rendszer befejezését talán egy másik rendszer kezdete hozhatja el. A létező szocializmusnak a 89-es események vetettek véget. (Igaz, az árnyaival, rossz beidegződésekkel és a mélyen belénk ivódott reflexiókkal még mindig küzdünk. Sőt, korábbi rendszerekből származó terhet is cipelünk még a vállainkon.)

Amikor a mostani rezsim a rendszerváltás befejezésére törekszik, óriási hibát követ el, mert a rendszert rideggé és rugalmatlanná teszi. Ezt a lezárásra ítéltetett „nemistudomhogyhívjuk” rendszert pedig már csak meghaladni lehet.

A cím arra törekszik (szerintem helyesen), hogy (utólag) jelzővel lássa el az egykori eseményeket.

Én magam is javasolnék néhányat: felemás, félszeg, elakadó, lomha, elbizonytalanodó, takarékos, álomittas, meghatódott, harmatos, zsenge, tapasztalatlan.

A Magyarországi hatalomváltás a környező országoktól eltérően békésen zajlott. Ezt akkoriban mindenki egyöntetűen üdvözölte. Ma távolból visszatekintve felmerül, hogy a békés átmenet vajon nem csak elodázta-e az előbb-utóbb elkerülhetetlen konfliktusok megélését (és egyben a későbbi lehetséges megoldásokat kikényszerítő küzdelmet).

Emlékszem, akkoriban felmerült a „rendszerváltozás”, mint kifejezés használata, ami számomra olyan, mintha valamilyen öntörvényű automatizmus működtette volna a változást, mintha csak kívülállóként csöppentünk volna bele saját történetünkbe. Ez is elárul valamit, de mégsem értek vele egyet.

Egy biztos: senki nem nevezi 89-et forradalomnak. Az emberek változást akartak, demokráciát, mert abban hittek, hogy az elhozhatja számukra a régóta vágyott és irigyelt nyugati jólétet. (A szabadságjogok megszerzése vélhetőleg kevesebbeket hozott lázba már akkor is. Az pedig, hogy a kapitalizmus hogyan működik, és hogy milyen következményekkel jár, senki nem fogta fel teljes mélységében.)

A rendszerváltás korabeli motivációja sokak számára érvényét veszítette mára.

 

Hogyan befolyásolta a rendszerváltás a szakmai tevékenységét, érdeklődést?

A diplomámat a rendszerváltás évében szereztem meg a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, így abban az időben több szempontból is pont került a dolgok végére.

A társadalomban végbemenő (gazdasági, politikai) változások kritikáját és rögzítését sokkal izgalmasabbnak tartottam, minthogy öncélú művészeti kérdésekkel bíbelődjek egy belterjes kulturális közegben. Ezért teljesen tudatosan a változások, illetve az azok nyomában fellépő identitásválság jelenségeivel kezdtem el foglalkozni a saját praxisomban. Egészen a 90-es évek végéig tartott ez a folyamat, amikor is, kiábrándultan a társadalomkritikus művészet lanyha fogadtatása miatt, átmenetileg „kiiratkoztam” az akkor talán még nem is igazán működő társadalmi kérdésekkel foglalkozó művészeti diskurzusból.

 

Mit tart ma legfontosabbnak a rendszerváltásban játszott szerepéből?

Az én rendszerváltásbeli szerepem az infravékony tartományban mozog.

Részt vettem a főiskolán szerveződő „diákforradalomban”, aminek a progresszív szárnyához tartoztam ugyan, de a vezetésben nem vállaltam szerepet, hiszen végzősként ennek amúgy sem lett volna sok értelme.

Ugyanakkor ezek az események meghatározó jelentősségűek voltak számomra. Kicsit olyan volt, mintha az „Eper és vér” című filmbe (amit fiatal középiskolásként többször is megnéztem) csöppentem volna bele. Az események óriási lendülettel indultak, de hamarosan kiderült, hogy a hallgatóság nagyobbik része jóval konzervatívabb nézeteket vall, mint akikkel én azonosulni tudtam. A demokratikus játékszabályok érvényesítésének érdekében figyelembe kellett venni az ő elképzeléseiket is, ami érezhetően lelassította a valódi változások dinamikáját.

Egy komoly etikai kérdésbe ütköztünk akkor.

Ha végigverjük a radikálisabb elképzeléseket, azt harcias, majdnemhogy diktatórikus jellegű eszközökkel lehet csak megtenni. Ha a humánusabb, demokratikusabb utat választjuk, akkor nem történnek mély, rendszert érintő változások.

A „vér nélküli” változat érvényesült, annak előre kiszámítható következményeivel…

Talán ennek is köszönhető az elhúzódó, nehézkes modernizáció a képzőművészeti oktatásban. Én mégis úgy érzem – egyre távolabb kerülve a múlttól – , hogy helyesen döntöttünk, amikor nem léptük át azt a bizonyos határt, ami az emberi kapcsolatok szétzilálását hozta volna magával.

Sokszor eszembe jut, hogy a rendszerváltás szempontjából nézve mennyire modellszerű ez a történet. A hatalmi átalakulás összes dilemmája mind megtalálható a főiskolai megmozdulásban is.

 

Milyen fordulópontot jelentő művészeti / politikai / közéleti / szakmai eseményekre, publikációkra emlékszik, melyekben részt vett, melyekre reagált valamilyen módon?

Részt vettem néhány fontos politikai demonstráción, mint oly sokan mások is, akiket kicsit is izgatott, hogy milyen országban szeretne élni. Ott voltam 89-ben Nagy Imre újratemetésén, és jelen voltam a Kossuth téren is, amikor Cserhalmi György felolvasta a 12 pontot.

Sokkal jobban foglalkoztattak viszont a szakmai szervezkedések. Néhány barátommal együtt már 88-ban, tehát még főiskolai hallgatóként, kiállítássorozatot gründoltunk a Bercsényi Klubban „Szelep” címmel. Ezeknek az eseményeknek nem volt direkt politikai jellege, hacsaknem a szabad önszerveződést, mint tudatos demokratikus cselekedetet annak nem tekintjük. (A cím is részben erről szólt: a „túlnyomás” a szelepen kell, hogy távozzon, és a művészet, mint a szabad társadalom önkifejezési formája talán a legalkalmasabb erre a műveletre.)

Volt viszont egy félig-meddig öntudatlan politikai mű is, amit Veress Zsolttal közösen jegyzünk 89-ből. A Francia Intézet kiállítást szervezett a Barcsay Teremben a francia forradalom évfordulójára, és ennek alkalmából felkért bennünket az intézet és a főiskola titkára egy installáció készítésére.

Egy guillotine-t helyeztünk el a „Képző” keskeny, magas ajtónyílása felé a homlokzaton, ami azt eredményezte, hogy minden be- és kijövő alatta kellett, hogy átsétáljon. A monumentális kapuzat két oldalán barikádot emeltünk homokzsákokból.

A főiskola vezetése enyhén szólva nem lelkesedett a dekorációért. Úgy érezték, hogy a „barikád” és egyáltalán a „forradalom” megidézése félreérthető és nemkívánatos. (Pár nap választott csak el bennünket Nagy Imre újratemetésétől, amikor is a tömeg a főiskola előtt vonult el.) Ahogyan azt egy akkoriban ott tanító oktató jegyezte meg: Nem lenne szerencsés, ha az újságírók ezzel a felcsiszolt pengével (guillotine) hegyeznék ki tollaikat…

Bár nem terveztük sem politikainak, sem provokatívnak a szereplésünket, a történelmi kontextus némileg azzá tette.

 

Milyen források, tapasztalatok határozták meg Ön számára a rendszerváltás időszakának szinkron, illetve utólagos értékelését?
Változott-e, és ha igen hogyan, és minek a hatására a rendszerváltásról, a rendszerváltás eszméiről alkotott képe az utóbbi 20 / 10 / 5 / 1 évben?

Először 2006-ban a zavargások kitörésekor merült fel bennem, hogy a rendszerváltás vajon valóban azt a szerepet töltötte-e be, amit én akkor bele szerettem volna látni.

Sokkal modernebbnek és felvilágosultabbnak képzeltem a magyar társadalmat. Azt hittem, hogy a 89-es események mélyreható változásokat és stabil értékrendet hoztak a mindennapokba. Azonban inkább az derült ki, hogy mi sem úszhatjuk meg azokat a összezördüléseket, politikai csatározásokat, amelyeket kicsit elborzadva figyeltem a környező országokban a 90-es évek elején. A legvidámabb barakkból sem vezet rövidebb út a kiteljesedéshez.

A felismerés kijózanító volt, de nem a kilátástalanság érzését eredményezte nálam. Ez adott lökést ahhoz, hogy újra visszakanyarodjak a társadalomkritikus művészet napi gyakorlatához. Történt egy fontos hangsúlyeltolódás is a hozzáállásomban. Míg a 90-es években kerültem a kézzelfogható politikai tartalmakat (inkább gazdasági, kulturális, mediális kérdéseken keresztül jöhetett csak szóba a politikum), ma határozottan a politikai érdeklődés hatja át a műveimet.

A legbizarrabb érzéseim a közelmúlt eseményeivel kapcsolatban vannak. Érzem, hogy ismét felgyorsultak az események, csak kapkodjuk a fejünket. Stabilnak tűnő közmegegyezések illannak el, egy erő megmozdult, és halad a saját logikája szerint.

A társadalom pulzusa izgatottságról árulkodik.


No Comments »