K. Horváth Zsolt, történész, ELTE-BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet oktatója, 1972
Author: zsuzsa
Milyen szerepet játszott a rendszerváltás a szakmai pályafutásodban?
1990-ben érettségiztem, így a rendszerváltás élménye hol közvetlenül, hol közvetetten befolyásolta a választásaimat. 1988-tól, már gimnazistaként is lehetett észlelni, hogy az államszocializmus ideológiai apparátusában a tanárok sem hisznek, az egyes rendelkezéseket figyelmen kívül lehetett hagyni, s bár voltak korlátok, de sok mindennel lehetett már próbálkozni. Különösen gimnazista szemmel volt szórakoztató látni azt az eszmei tanácstalanságot, tájékozatlanságot, mellyel az 1989-es év a magyar felnőtt-társadalmat meglepte. A rendszerváltás történetét ugyanis sokszor úgy értelmezzük, hogy az egymásra következő események logikus fejleménye volt, melyet bizonyos ellenzéki értelmiségi csoportok és a meggyengülő államhatalom koordinált, én azonban úgy emlékszem vissza, hogy az utcákon a tanácstalanság, a bizonytalanság volt a jellemző. Ma az anómia fogalmával írnám le a normák és szabályrendszerek meggyengülését, melyre nem, vagy csak jócskán megkésve következtek új szabályok – melyeket viszont szinte senki sem tartott be. Én akkor úgy éreztem, hogy mi, akik akkor 17-18 évesek voltunk sokkal gyorsabban felfogtuk a körülöttünk formálódó valóság mintázatát, törvényszerűségeit, melyet persze diákként ki is használtunk kisebb svindlikre (pl. lógás esetén azt mondtam, hogy választási plakátot ragasztottam, s mivel pártjelvény volt a farmerdzsekimen, így az osztályfőnököm egy zavart pillantást követően igazolta a távollétem). Ez csak annyiban fontos, hogy átéltem azt, hogy összeomlott egy olyan rendszer, melyről senki sem hitte volna, s az átélés tapasztalata és bizonyossága alapozta meg bennem azt: eszmékkel, gondolatokkal és tettekkel igenis meg lehet változtatni a világot. Ha nem így gondolnám, sosem lettem volna társadalomkutató, s nem fogtam volna bele az aktivizmusba.
Milyen fordulópontot jelentő művészeti / politikai / közéleti / szakmai eseményekre, publikációkra emlékszel, melyek voltak hatással rád közvetve vagy közvetlenül? Milyen közvetítőkön keresztül, milyen forrásokból szereztél ismereteket erről az időszakról?
Szakmai dolgokra akkor nem jártam még, de mind a közéleti–politikai, mind a – szó tág értelmében vett – művészeti események érdekeltek. Az előzőről elsősorban újságokból, nagyon sok lap, hetilap járt a szüleimhez, kisebb részben televízióból értesültem leginkább, onnantól pedig, hogy „aktivistáskodtam” egy akkori párt mellett, némi belső információ is eljutott hozzám, illetve jártam politikai rendezvényekre is. Mikor már egyetemre jártam, akkor is nagyon komoly politikai vitákat folytattunk, állandóan bújtuk az újságokat, s meglehetősen pártosak voltunk a barátaimmal. Késhegyig menő vita volt az igazságtétel kérdését firtató ún. Kónya–Pető-vita után, s akkoriban szökkent szárba az egyetemi folyosókon az antiszemitizmus, ami akkor (is) rettenetes, sőt félelmes előjelnek éreztem. Maga a tény is, de még inkább az, hogy korábban sosem találkoztam ilyen átható és megmagyarázhatatlan gyűlölettel, mely félelemmel töltött el.
Ami a művészetet illeti, abban van egy komoly fordulópont: a Szógettó megjelenése 1989-ben. Korábban csak legendákat hallottunk a barátaimmal a magyar neoavantgárdról (illetve még gimiben láttam két Erdély Miklós filmet, meg más BBS-filmeket), de a Szógettó szövegei teljesen letaglóztak akkor, különösen Szentjóby Tamás, Hajas Tibor és Molnár Gergely dolgai. Szintén meghatározó volt akkor számomra az URH 1990 őszi koncertje (Kontroll Csoporton, Európa Kiadón, Bizottságon, Sexepilen „nőttünk fel”), ahol az underground zene valahogy – ideig-óráig – összetalálkozott az akkori ellenzékkel, s ez nekem akkor sokat jelentett. Akkoriban kezdődtek a fesztiválok is, az egyik legemlékezetesebb Szegeden volt, a 8:15-ös csoport szervezte nemzetközi színházi találkozó volt, sok koncerttel, programmal. Nagy élmény volt 1989 után beinduló folyóirat-kultúra is, egy sor olyan dolgot lehetett látni, hallani, olvasni, mely korábban valahogy nem érkezett meg Magyarországra. Szóval, körülbelül 1992-ig azért nagy élmény volt az új rendszer, s a rendszerváltás reménysége az ilyen belterjes kis egyetemi körökben még megmaradt, még akkor is, ha egyes figyelmeztető jelek már – mint fentebb írtam – megjelentek. Ami a privatizáció nyomán a gazdaság- és társadalompolitikában történt annak nem igazán éreztem, éreztük akkor még a súlyát. Az egyetemi világ zártsága, illetve a középosztálybeli családi háttér – ha meg is érezte, de – megóvta még ideig-óráig a privátszférámat.
Változott-e, és ha igen hogyan, és minek a hatására a rendszerváltásról, a rendszerváltás eszméiről alkotott képed az utóbbi 10 / 5 / 1 évben?
1999–2000 körül kezdett el határozottan megváltozni a rendszerváltással kapcsolatos véleményem. Ebben minden bizonnyal közrejátszott, hogy akkoriban kezdtem el különböző ösztöndíjakkal hosszabb időt Franciaországban tölteni, s az ottani politikai kultúra alapvetően átformálta a habitusomat, sőt új lendületet adott a rendszerváltás utáni évtized teljesítménytelensége miatti kiábrándultságomból való kilábalásnak. Akkoriban jelent meg Tamás Gáspár Miklós „Rövid kivezetés a magyar politikából” című írása az ÉS-ben, mely pont ezt az életérzést fogalmazta meg; későbbi írásaiban is rendre egy Magyarországon új szempontrendszert érvényesített, nem izolálta mesterségesen a politikát és a gazdaságot, hanem a demokrácia állapota és a kapitalizmus állapota között szoros összefüggést mutatott ki. Baloldali társadalomkritikát hirdetett. Ekkoriban kezdtem el a – Magyarországon ma is mély megvetésnek örvendő – kapitalizmuskritikus, baloldali szerzőket olvasni, mely közvetlenül a rendszerváltás után elképzelhetetlen lett volna számomra. S bár korábban is ismertük Bourdieu-t, Foucault-t, Boltanskit, majd fokozatosan Wacquant-t, David Harvey-t és másokat, mégis ekkoriban kezdett komolyan hatni rám ez az irodalom. Ebben az értelemben a rendszerváltás ma már mindenki számára látható kudarca nem ért váratlanul, sőt sok szempontból az új elit társadalompolitikai felkészületlenségének és naivitásának, valamint a fentebb említett anómiás helyzet eszkalálódásának következményének látom.