Közvetlenül igen kis szerepet, mivel a pályafutásom a rendszerváltás után több évvel indult; annyit talán, hogy a rendszerváltással objektív lehetőségem nyílt bekerülni az MKF-re (addig a kisképző és a művészgyerekek elitklubja volt). Előtte lényegében húztam az időt, alatta pedig vidéki főiskolás voltam; gondjaim kimerültek a Cézanne-i térképzés mibenlétének kutatásában, filmek nézésében és klasszikusok hallgatásában és olvasásában. A kultúráról, művészetről való gondolkodásomban a késő-kádári időszak nagyobb szerepet játszott, elsősorban talán Pilinszky János, Andrej Tarkovszkij, vagy éppen a Filmvilág néhány írása. Társadalmi értelemben a későkádárkor bohémmá és dzsentrivé tett, akinek ambíciói, ha voltak, semmiféle viszonyban nem álltak a realitással.

Közvetlen kapcsolatom a kulturális/művészeti ellenzékkel (jártam Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Bizottság, Cseh Tamás és Gépfolklór koncertekre…) nem volt, a folyamatokról objektíve jórészt a tévéből értesültem (Aczél Endre-féle TV-Híradó). Szubjektíve legérdekesebb az egri Ho Shi Minh Tanárképző Főiskola filozófia szakának órái voltak, egyrészt a meghívott vendégeken (Vajda Mihály, Bacsó Béla), másrészt a helyi filozófia tanárok meghasonlásának közelről való szemlélésén keresztül. Érdeklődésem, mint említettem, elsősorban klasszikus volt, ezért sokkhatást kevés kiadvány gyakorolt rám – negatíve igen, pl. a méregerős Hamvas Béla kultusz, amely mérhetetlenül idegesített. Hallottam rémületes előadást a romániai politikai foglyok helyzetéről Csoóri Sándortól, ambivalens előadásokat a Waldorf iskolákról és Rudolf Steinerről, Makovecz Imréről és a magyar organikus mítoszokról, a New Age-ről és Fritjof Capráról. Általában véve, ahogy talán a fentiek is mutatják, a rendszerváltás elsősorban valamiféle spirituális, holisztikus forradalom képében jelent meg előttem, és ezt gyanakvással néztem. Legerősebb emlékem, és ami a leginkább köthető a rendszerváltáshoz, a hirtelen szembesülés azzal, hogy minden hazugság volt, amire a szocialista rendszer épült (amelyben ugyan nem hittem, de ez a nem-hit távolról sem volt tudatos: olyasmikben merült ki, hogy nem szerettem a rendőröket, és szerettem volna utazni). Ugyanekkoriban, jórészt dacból, sok Marxot olvastam, és az is világos lett, hogy ahhoz se volt itt semminek köze. Mindez, együtt a már említett művészeti példaképeimből áradó szkeptikus lemondással, némi társadalmi eszkatológiát oltott belém, és hazafi is nehezen lesz már belőlem.

Régi barátaimmal való beszélgetésekben ekkor már elkezdődött a politikai polarizálódás (azóta se ért véget). Én ösztönösen a liberális oldalra kerültem, alkatilag zavart az akkor alakuló jobboldal avítt szimbolizmusa, tekintélyelvűsége, patetikussága, ráadásul Erdélyt se akartam vissza. Különösen tartottam attól, hogy a munkásság hogyan fogja fogadni, hogy immár nem társadalmunk vezető ereje (ha észre is vette, nem mutatta).

Ami a képzőművészetet illeti, látogattam az éves Stúdió-kiállításokat, a Kisplasztikai Biennálét, a frissen megnyílt Ludwig Múzeumot. Mind odaadtam volna egy Francis Bacon kiállításért…

Nehezen tudnám a megadott évek koordinátái közé helyezni a változásokat; mondjuk, hogy az eszmék (és a hozzájuk kapcsolódó gyakorlat) folyamatosan veszítették el – mára teljesen – a hitelüket. Ami most van, csak hab a tortán. A politika szempontjából nem ragoznám a kérdést; Magyarország mára gyakorlatilag nem létezik, csak egy büdös kis csomó, amin, úgy tűnik, még mindig lehet mit osztozkodni.

Nem értettem, és most se értem (dehogynem), hogy hogyan lehetett  komolyan venni egy percig is a rendszerváltást az ügynöklisták nyilvánosságra hozása nélkül. A holokauszt számbavétele nélkül. A valóság számbavétele nélkül. Moralizálással és pátosszal.

Viszonylag korán (a kilencvenes évek elején egy ideig tolmácsként dolgoztam olasz üzletemberekkel és kalandorokkal különböző ipari szektorokban) tudatosult bennem, hogy mi történik az ország gazdaságával, hogy mit takart a privatizáció. Később ezeket az ismereteket tudatosították különböző globalizáció-kritikai, kapitalizmuskritikai elméletek és szövegek, amelyek egyértelművé tették, hogy lényegében gyarmatosítás zajlott. Ugyanígy, a  virtualizálódó globális kapitalizmusról is jó ideje tudni lehet, hogy mire vezet, ezért a jelenlegi válság felháborítóan kevés meglepetéssel járt nekem, talán még kis perverz örömmel is.

A kultúrában, a művészetben azt láttam, hogy az egykori (valóságos vagy önjelölt) underground, ellenzék minden teret elfoglal, legalább két generáció elől elzárva a kiteljesedés lehetőségét, de legalább is megnehezítve azt. Mindezt a film környezetében volt talán a legkitapinthatóbb, de a Hegyi-istálló is ugyanígy jó időre behatárolta, hogy mi lehet a képzőművészet, és ki képzőművész. Általánosságban az Aczéli rendszer tűnik a magyar kultúra egyetlen továbbvihető hagyományának – a teljes elmúlt húsz évet tekintve, nem csak a mostani kurzust.